Magyar sanzonnagykövet Franciaországból

Tulajdonképpen én egy olyan kommunista világba születtem bele 1952-ben, mint amilyen most van Észak-Koreában, és amin ma nevetünk. Talán ezért is tartom ennyire fontosnak ezt a darabot, mert a mai gyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogy a szászokat kitelepítették, sőt kivégezték, mert felültették a hajóra, majd elsüllyesztették. Nagyon sok népirtásról tudunk, de a sajátunkról nem, azokról hallgatnak a történelemkönyvek.

– Ön tehát többszörösen érintett ebben a történetben.
– Többszörösen, igen: családilag és személyesen is, hiszen az országból való távozás mellett döntöttem harminc évvel ezelőtt.

– 37 évesen hagyta el annak idején az országot, éppen hat hónappal a forradalom előtt. Mi volt az oka? Hiszen ön sikeres színésznő volt akkoriban. Filmek, színházi szerepek…
– Ellehetetlenedett az életünk a férjemmel, akit kitettek az állásából. Abban a periódusban, 1987-ben Elena Ceaușescu vette át a belügyminisztérium kezelését. Az én férjem, aki a külkereskedelemben dolgozott, négy nemzetiségű: édesanyja francia-görög, édesapja örmény-román. Ez kiderült, amikor már majdnem 50 éves volt, s mondták, hogy ez nem román, mit keres itt a külkereskedelemben. Kitették, két évig nem volt munkája, aztán a román titkosszolgálat a magyar feleség részéről igyekezett támadni. Engem is muszáj volt kompromittálni: ’89-ben A Hét című folyóirat januári számában megjelent a nevem alatt egy cikk, valami rettenetes, írásnak nevezett tákolmány, amiben én Elena Ceauşescut köszöntöm a színházi szakma nevében. Ami az emberi jogok, az emberi méltóság aljas és alattomos megsemmisítése. Ez volt az egyik döntő ok. Én voltam az főleg, aki azt mondta, hogy immorális elfogadni azt az immoralitást, amiben élünk, és menjünk el.

– Színészként nem lehetett könnyű lépés ez.
– Amikor az ember ezt a lépést megteszi két bőrönddel, csak ez lebeg a szeme előtt: letelepedési engedélyt kell kérni, és várni, miközben dolgozni kell. Hollandiában voltunk hat hónapot, aztán átmentünk Belgiumba, mert fontos volt a latin nyelvterület, Belgiumban meg ugye a francia is hivatalos nyelv. Akkor különböző munkákat vállaltam, amíg a nyelvet tanultam: egyik nap pincér voltam egy luxusétteremben, Dior-kosztümben és tűsarkúban, másnap meg egy bisztróba mentem dolgozni, éttermet és mosdót takarítani, de hivatalos tolmács is voltam. A férjemnek is pici fizetése volt. Akkoriban nem hordozták tenyerükön a bevándorlókat. A mostaniak rögtön kapnak lakást, anyagi támogatást, ingyenes nyelvképzést… Régen ezt meg kellett keresned, meg kellett küzdened érte.

– Hogyan sikerült visszatérni a színészi pályára?
– 1992-ben tértem vissza úgy, hogy az égvilágon senkit nem ismertem, és valakinek a javaslatára megkerestem a debreceni színházban Lengyel György igazgató urat, aki engem egy órás beszélgetés után felvett alaptagnak, hiszen már első évben Hedda Gablert játszottam, s aztán egyik csodálatos szerep jött a másik után. Aztán felkerültem Budapestre, de voltam Kecskeméten, a Budapesti Kamaraszínházban is, aztán szabadúszó lettem, ami azért volt jó, mert különböző helyekre hívhattak. Így találkozhattam például újra Tompa Gáborral is.

– Tehát színésznőként énekel…
– Igen, és talán ez a fajta előadásmód vagy ez fajta hozzáállás a sanzonhoz tetszik a közönségnek, meg hogy megzenésített irodalomról van szó. 

– És így ragadt kint Franciaországban?
– Igen, egyszerűen béreltem egy lakást, mert olyan sok előadásom volt, s a szállodában soha nem érzed magad otthon. 2005-ben volt az utolsó előadásom Magyarországon, Szolnokon, mert Magyarország nem volt olyan közel, hogy ezt az ingázást tovább tudtam volna vinni. Azóta is nagyon sokat koncertezek.