Küzdeni a felejtés ellen. Fiókban porosodó kéziratot tett közkinccsé Katona Zoltán

Miután végigolvastam és kijegyzeteltem, eldöntöttem, hogy körülbelül miként fogom felépíteni. A füzetekben ugyanis a történetek nem kronológiai sorrendben követték egymást: volt úgy, hogy elkezdte az írást a gyerekkoráról, egy idő után átváltott naplószerű, jelen idejű bejegyzésre, majd új füzetet kezdett, amelybe átmásolt részeket az előzőkből. Az volt tehát számomra a nagy kihívás és munka, hogy az egészet egy kronologikus idősíkba tereljem, hogy egy logikus, egybefüggő szöveget készítsek belőle. Sokat tettem-vettem a bekezdéseket, még a korrektúrapéldányon is esett ilyen típusú változtatás. A szöveggondozásban sokat segített a feleségem, a végső változat az ő érdeme.

– Milyen embert ismertél meg a kézirat olvasása közben a visszaemlékezések írójában?
– Egyszerű ember volt, egy nagyon szép és példaértékű életet élt. A könyvben az életét három korszakra osztottam: 1919-től, születésétől 1945-ig, majd ’45-től 1990-ig, a háború végétől a rendszerváltásig, és onnan 2015-ig, a haláláig. A korszakolás azért volt fontos, mert ekkor történtek a nagy változások mind az ő, mind pedig a környezete életében. Elvira hét gyereknek adott életet, közülük öten érték meg a felnőttkort – nagy fájdalmam nekem is, de legfőképp a családnak, hogy Elvira két legnagyobb fia idén elhunyt, így sajnos nem érték meg édesanyjuk visszaemlékezéseinek megjelenését. Férje, Szabó László hatvanéves korában, 1973-ban halt meg – ez volt a legnagyobb törés Elvira életében: mire felépítették a házat és minden kezdett idillivé válni, a férje szívinfarktust kapott egy szombat este.

– ha van valaki, aki a matriarchátust megtestesíti számomra, akkor az ő, pedig ez nem feltétlenül jellemző a székely családokra. Mi látszólag egy apacentrikus társadalomban élünk, a család összetartói mégis a nők. És Elvira tipikusan ilyen családösszetartó ember volt. Egészen fiatal korától kezdve tudta, hogy mit akar, és amellett szilárdan kitartott. Abból a szempontból is érdekes személyiség lehetett, hogy irodalomkedvelő volt, akinek a magyar líra egy része a kisujjában volt. A kéziratban többször is említi, hogy mennyit olvas. Nem volt értelmiségi, de nagyon szeretett olvasni, illetve nagyon szerette az udvarhelyi polgári világot – nagyon részletesen és színesen ír is erről. Mivel nyomdában és kórházban dolgozott, mindig közel volt a város elitjéhez: a harmincas években – és később is – gyakorlatilag a nyomdában futott össze minden, hiszen ott nyomtatták az újságokat, mozi- és színházjegyeket, a szavazócédulákat, az esküvői meghívókat, egyfajta információs központ is volt tehát. A visszaemlékezéseiben nagyon érdekes részletek olvashatók a harmincas évek történéseiről, amelyeket én sem ismertem. Például részletesen leírta, hogy az 1930-as években itt, Udvarhelyen történt egy választási csalás, amiről csak a nyomdászok tudtak. Nagyon fontos adalékok ezek, mert színezik a történelmet, a helytörténetet.

– Szabó Elvira ugyanakkor nem „csak” családanya volt, a közösség is igen fontos volt számára.
– Közösségi ember volt. Gyerekkorában avatták cserkésszé, erről is írt, de 1945 után hosszabb szünet állt be, mert betiltották a cserkészetet. A rendszerváltás után aztán Udvarhelyen nagyon hamar újraalakult ez a közösség, és Elvira élete végéig tevékenykedett a 8. sz. Z. Sebess József cserkészcsapatban. Rendszeresen kirándult velük, főzött nekik, esténként a tábortűz mellett mesélt az életéről, verset mondott, éneket tanított, tehát nagyon aktív ember volt. Gyakran hangsúlyozta az emlékiratban is, hogy fontos számára az agytorna, az, hogy a szellemét épen tartsa. Utolsó bejegyzése két évvel a halála előtt, 2013-ban íródott, és kiérezhető belőle, hogy nem épült le szellemileg, pedig akkor már 94 éves volt. Folyamatosan tornáztatta az agyát, kártyázott, keresztrejtvényt fejtett, olvasott, filmet nézett, és idős korában is fel tudott eleveníteni dolgokat, kívülről tudott egészen hosszú verseket. Csodálatos volt olvasni a gondolatait, hogy mennyire tisztán lát mindent, mennyire tudta, mi zajlott a szűkebb és tágabb környezetében.

– Miért tartod fontosnak ezeket a történeteket a nagyközönséggel is megosztani?
– „Lexikonagyam” van, ahogy mondják az ismerőseim, sok mindent megjegyzek, ebből a szempontból jó a memóriám. Van, hogy csak a kocsmaasztal mellett mesélek történeteket ismerősöknek a közelmúltból, például hogy a kilencvenes években hogyan zajlottak bizonyos dolgok a médiában, a gazdaságban, kultúrában. Azt vallom, hogy én tulajdonképpen a felejtés ellen küzdök. Ma egy olyan világot élünk, ahol azok a történetek, amelyek a közösségi oldalakon futnak két napig vagy egy óráig, el fognak felejtődni vagy torzulni. Csak az marad fenn, amit valaki valamilyen okból arra érdemesnek tart. Olyan felületeken publikálódnak ezek a történetek, hogy ha nem születik belőlük könyv vagy valamilyen nyomtatott kiadvány, nem vagyok biztos abban, hogy megmaradnak. A könyv viszont megmarad, még akkor is, ha poros lesz.

Elvesznek. Nem kell egyetemi tanárnak vagy írónak lenni ahhoz, hogy írjunk, elég nyomdászasszonynak vagy kórházi konyhásnak lenni, mint Elvira volt. És attól, hogy valaki papírra vetette a gondolatait, „halhatatlan” lehet. Biztos, hogy vannak még olyan kéziratok, amelyek ott porosodnak a könyvespolcokon, vagy amelyeket fiókokban őriznek, de nem tudnak mit kezdeni velük. A család tud róla, de azt nem tudják, hogyan lehetne közkinccsé tenni.