Kis emberek nagy írója. Kilencven éves lenne Bálint Tibor

Mint ahogy azt is ki kell, hogy az irodalomban is vannak jövő-menő divatok, egyik-másik írót „felkapják”, majd „elsüllyesztik”, netán elfeledik. Hiába van egy irodalmi műnek értéke, veleje, az értéket mégiscsak a marketing hordozza manapság: mennyi írnak, beszélnek, értekeznek róla, mennyire van „divatja”. Egy Bálint Tibornak, egy Székely Jánosnak, egy Karácsony Benőnek, egy Szabó Gyulának talán soha nem volt „divatja”, de talán ez így is van jól – szerencséjükre oly korban éltek, vagy úgy viszonyult hozzájuk az utókor, hogy az említett évtizedekben – és főleg a Kriterion kiadó 1969. évi megjelenése után – könyveik elég nagy példányszámban jelenhettek meg. Ez nemcsak azt jelentette, hogy akkoriban igen sok olvasóhoz eljuthattak, de azt is, hogy manapság egy-egy antikváriumbann vagy közkönyvtárban szinte a teljes életmű fellelhető, még ha megsárgult könyvek formájában is.

Egyik életrajzírója, monográfusa, Bertha Zoltán így ír könyvében (Bertha Zoltán: Bálint Tibor, Akadémiai Kiadó, 1990) a Zokogó majomról: „Bálint Tibor társadalmi nagyregénye is egy zárt közösség mélyvilágát fedi fel, mint a Márquezé. Itt a harmincas évek kolozsvári külvárosának, peremvidékének képe, a lumpenproletár, lumpenkispolgár közösségek élete tárulkozik föl. S abban is tipológiai rokonság villan a két mű között, hogy a Zokogó majomban is olyan hős indítja a regényt – az író-főhős édesapja –, aki a történelem alá szorított térben és létben fantasztikus ötletekkel, kísérletekkel, fantazmagóriákkal akar fennmaradni, aki hóbortos találmányokkal próbálja a maga szerencséjét kovácsolni.” 

Ugyanez az irodalomtörténész pedig húsz évvel ezelőtt, Bálint Tibor halála után írta a következő sorokat: „Nemigen akadt komoly kortársa, nemzedéki pályatársa, kritikusa vagy olvasója, akit ne nyűgözött volna le látásának, stílusának, ábrázoló nyelvi erejének különös hatása, kivételes szuggesztivitása. A faluról a városba sodródó cselédség, a külvárosi, peremvidéki szegénység, a tengődő kisiparosság, a fülledt levegőjű munkásnegyedek hírhozójaként lépett az irodalomba – s azonnal költőivé mélyítve vaskos élményeit, a próza, az elbeszélés megjelenítő hitelességét valami lélekbolygatón igézetes líraisággal átszínezve-stilizálva, egyszersmind modernizálva.

Halálának tizedik évfordulóján, 2012-ben a Román Televízió Magyar Adása készített róla egy igen hangulatos összeállítást, itt pedig a Kultúra.hu öszeállítását lehet elolvasni, ami halálának huszadik évfordulójára készült.