Hol volt hold, hol nem volt: EL mint Elefánt

Az Elefánt az évtized elején nőtt ki Szombathelyről, de a zenekar ismertségének, eladhatóságának igazából az tett jót, hogy 2012 óta Budapesten élnek a tagok, és az ottani színpadok, helyek (Gödör, Akvárium, A38 Hajó stb.) teret adnak egy ilyen zenét és szövegvilágot nyújtó zenekarnak. Nagy elődöknek minden bizonnyal náluk is a Kispál és a Borz, a Quimby vagy a 30Y számít(hat)nak, ám ezt ma már mindenki letagadja, sőt unalmas is leírni ezt így cikkben... Azt viszont hadd véssük kőbe, hogy a frontember Szendrői Csaba kiválóan bánik a szavakkal, gyakorlatilag minden Elefánt-dal szól valamiről, és ebben a zenekari teljesítményben egyszerűen nincsenek üresjáratok.

A csapat eddig három nagylemezt jelentett meg (Vérkeringő – 2013 április, Gomoly – 2015 március, Minden – 2017 március ), a legfrissebb munka pedig az EL címet viseli: a tizenegy dalt tartalmazó albumról az Ég veled című szerzeményre forgattak videóklipet.

A székelyföldi alterock-kedvelőknek azért is van némi szerencséjük, mert az Elefánt azok közé a magyarországi együttesek közé tartozik, akik szívesen jönnek a „végekre” koncertezni, mentesek az allűröktől, és igen jól elvannak az itteni kocsmaközegben is – szívesen leállnak beszélgetni bárkivel, mellettük nincs az a sika-kasza-léc-érzésed.

Kösz, nincs harag, (de) sokáig vártalak

Az EL alig egy hónapja, szeptember 20-án került fel a zenei megosztókra, a Youtube-on a dalok alatt a szövegek is olvashatók – nem tudom, más hogy van vele, de kifejezetten jól esik közben a szöveget is olvasni, sokat segít a megértésben.

Számomra inkább a lemez második dala, a Kösz a kiindulópont: egyszerre vidám és szomorú, táncolós laza dalocska, ami mintha a fordítottja lenne a Kispál és a Borz Gyónás című, 1996-os dalának (igen, a „tizet hibáztam, tíz hibát” kezdetű), holott valójában nincs sok köze hozzá, csak így feltűnt:

„Tíz, hogy semmit sem bánok.
kilenc, hogy szerettem már.
nyolc, hogy mindennek vége egyszer.
hét, hogy egy picikét fájt csak.
hat, hogy páran szerettek.
Kösz a friss levegőt!
Négy, hogy nem halok éhen.
Három, a vizet a vízen lebegőt.
Két hajót ott a horizontnál,
Ahogy metszi az éjfeketét.
Az egyetlen szomorúságom
Kösz, hogy minden nagyon jó!”

A 444888 kezdődal ehhez képest kicsit kaotikusnak tűnik, ettől még kitűnő szerzemény az is, csak hát felütésnek lehet, hogy jobb, mint a Kösz. Melankolikusabb dalok jönnek egymásután (az említett Ég veled, az Ikarosz, a Nincs harag és a Sokáig vártalak), közülük az utolsó egy nagyon ütős, szakítós szám – a szövege talán nem is annyira, de a zenei kíséret nagyon odacsap, még egy cseppnyi Jazzékiel is eszembe jutott erről a számról. A Kösz mellett (amelyben van ilyen, józsefattilai mélységeket feszegető szakasz, hogy maradjunk a mélységeknél: „Szép, hogy lassan eltűnök. / Hol volt hold, hol nem volt. / Ahogy behúzom az ajtót, / Rögtön kinyílik a mennybolt”). Még az Ég veled slágervárományos – ha egyáltalán lehet írni ilyet egy alter-zenekarról, amely ilyen szöveget alkot:

„Az én városom tartja a mennyet is,
Tartja a poklot lent, amíg lehet.
Tél van, az ablakra lehelem ki,
Neked éppen a lelkemet.
Írok rá valami szívbe markolót,
Az elhordja a törmelékeket.
Nem tart ez már se lent, se fent,
A Föld nálam marad, az ég veled.”

Az alter-idők nem mind múlnak el

A zárószám szintén egy nagyon melankolikus szerzemény, az Óra, amely „látszólag” egy macska elszökéséről szól, de annál sokkal, de sokkal átvittebb értelmű és bonyolultabb, igazi budapesti vasárnap délutáni fíling, ami egyszerre szomorú és elgondolkodtató – mint Szendrői énekli (hogyaszongya), „mert a dolgok összeérnek, / mint a tej a kiflivel. / Megkattant az órám, / egy helyben nyiszatol, / a Pi számai a számlapon.” Hát így állunk.

A lemez legvidámabb, ugyanakkor legmókásabb dala a Nem számít egy ska-beütéssel ellátott kis dalocska, ami jól viszi a bulikban a táncolást pár sör után, ennek a képei is igen mulatságosak:

Koncerteken lejátsszák a lemez mind a tizenegy dalát, de természetesen nem marad el a régebbiek közül a Plüss, a Paulina vagy a Bordahajtogató.

Az Elefántnak kicsit hasonló világa van az Esti Kornél, illetve a Jazzékiel univerzumához, én még ide tenném a Szabó Benedek és a Galaxisok zenekart is, de valahol ebbe a sorba illeszkedik a – hogy erre is felhívjam a tisztelt figyelmet – szólópályára merészkedett Németh Róbert, a Heaven Street Seven volt zenésze, aki pár napja megjelentette második szólólemezét.

Az Elefánt az a zenekar, amely „nem szakítja le a füledet”, de ha nyugisabb harmincas-negyvenes faszi vagy és nem minduntalan ugrálni akarsz részegen a kocsmában, hanem csak megnézni és meghallgatni egy igényes és jó koncertet, akkor jól tetted, hogy ELmentél az Elefántra és előtte-utána a lejátszódba beleragadt az EL. Mert nemcsak hogy EL lehet viselni és Elmegy, hanem határozottan jó. A régi szép alter-idők nem szállnak tova (kolozsváriasan mondva: nem mind múlnak el...), s ha tova is, az Elefánt az egyik olyan zenekar, amely minden lemezén és minden koncertjén meggyőz arról, hogy jönnek még szép idők a Kispál és a Quimby után is. Ahogy az EL 444888 című dala mondja: „Hol vannak a fiatalok? / Itt vagyunk. Te már régen nem is vagy fiatal. / És ennél jobb már úgysem lesz. / Ennél jobb már úgysem kell.”

A lemezt itt lehet egészben meghallgatni: