Hogy éltünk, mit gondoltunk a világról? Üzenet a jövőnek a Petőfi-tricentenáriumra

Az antológia Az idő igaz címét Petőfi Sándor sorai adják a Voltak fejedelmek… című verséből. Az, hogy hány, és mely szerzők művei kerültek be a kötetbe, csupán két ember ismeri: Demeter Szilárd és Bonczidai Éva. Annyit azonban tudni lehet, hogy Kárpát-medencei lefedettségű, vannak benne erdélyi, felvidéki, vajdasági, magyarországi, kárpátaljai szerzők is, bár nem volt szerkesztési elv, hogy minden régióból kerüljön be költő.

Az időkapszula elhelyezésének ötlete az időhöz való viszonyunk alapgondolatából indult ki – magyarázta Bonczidai Éva, aki már a magazin indulásakor arról írt a lap főszerkesztői beköszöntőjében, hogy egyik céljuk az, hogy ha száz év múlva valaki tudni szeretné, milyen volt a kétezerhúszas évek eleje, a Magyar Kultúrában releváns válaszokat kapjon. A Petőfi bicentenárium idején egy 24 oldalas melléklettel bővült a lap, amelyben azt vizsgálták, hogy a reformkor kérdésfelvetései, törekvései hogyan vannak jelen a mai életünkben, ezért az a gondolat, hogy mi marad utánunk, illetve, hogy mi érthető meg a mi világunkból, a törekvéseinkből évszázadok múlva, végigkísérte az elmúlt időszakot. Az Emlék témájú lapszámban már szó esett időkapszulákról, a kultúra átörökíthetőségéről, a Könyv témájú lapszám egyik alapgondolata pedig az volt, hogy a könyv a legidőtállóbb adathordozó, más tárgy nem képes arra, hogy ennyire komplex üzeneteket eljuttasson akár évszázadok múlva élő emberekhez is.

A bicentenárium indulása óta a főszerkesztő egy ismeretterjesztő előadással járja a Kárpát-medencét: Te mit tennél egy időkapszulába? címmel mutat rá a reformkorral való kapcsolatunkra, ezt iskolákban, fesztiválokon, különböző kulturális rendezvények részeként már számos helyszínen hallhatta a közönség. „Gyakran szembesülök azzal, hogy a fiatalok szoronganak, ha a jövőre gondolnak. Ezzel az előadással szeretnénk megmutatni nekik, hogy az előttünk járók mit tettek a megpróbáltatások idején – a reformkor embere is szembenézett a klímaváltozás, a háborúk, a járvány következményeivel, és az ő példájuk segíthet megérteni, hogy tennivalónk van. Bármi is történjék, tudnunk kell, mi fontos valójában, és mit tehetünk azért, hogy ezeket megőrizzük és átadjuk az utánunk jövőknek” – fejtette ki.

És hogy miért verseskötet? Bonczidai Éva válasza erre az, hogy kockázatosnak tartja azt, hogy amikor a jövőről beszélünk – akár tudományos fórumokon is –, akkor nagyon háttérbe szorul, vagy egyáltalán nincs jelen az irodalom és a művészet. Miközben a történelem során számtalanszor beigazolódott, hogy a dolgok változását, illetve a jövő hozadékait leggyakrabban és leghamarabb költők, írók érzékelik. Ma mégsem tulajdonítanak elég súlyt annak, hogy miről írnak, mit gondolnak a művészek – magyarázta.

„A bicentenárium idején számba vettük azt is, milyen volt a 19. századi emberek jövőképe. Idén Madách Imre születésének évfordulóját is ünnepeljük, újraolvasással is, és az irodalmunkban kevés borzongatóbb jövővízió van annál, mint amit ő elénk tárt Az ember tragédiája falanszterről és az eszkimó-világról szóló színeiben. Ha megnézzük, milyen ma az irodalom és a művészet társadalmi megbecsültsége, nem tűnik irreális jövőnek az, hogy lesz idő, amikor Michelangelo nap mint nap széklábat farag, mert az hasznos. Ugyanakkor nevetséges volna azt állítani, hogy a művészet fölösleges és nincs evolúciós haszna – a természet nem pazarol, ha a művészet, a kultúra nem direkt módon szolgálná a túlélésünket, ekkora erőfeszítést nem pazarolna erre az ember.