Fájdalmas emlékeztető a kegyetlen valóságról: Csernobil

Csernobil (Chernobyl) címmel kezdte sugározni a(z) HBO a brit Sky-al koprodukcióban készült ötrészes minisorozatát, amelyből eddig két részt mutattak be. Az HBO Go-n elérhető tartalmak IMDB-rangsorában ez a széria rögtön az élre, az eddig egyedül a Trónok harca által képviselt 9,5 pontos szintre ugrott, míg a platform felhasználóinak értékelésében a lehetséges 5 pontból 4,9-en áll, aminek jelentenie kell valamit.

Pedig nem egy könnyen emészthető produkció. A legelső rész elején rögtön az események közepébe ugrunk, a felrobbanhatatlannak hitt reaktor már felrobbant, az atomerőműhöz közel eső ötvenezres kisvárosban, Pripjatyban kissé álmosan az éjszaka közepén történt baleset elhárításán fáradoznak ímmel-ámmal, miközben az erőmű működtetésével megbízott szakértői gárda először nem ismeri fel a baleset súlyosságát, majd miután kezdenek jelek érkezni, amelyek erre utalhatnak, nem hajlandók azokat figyelembe venni.

A történelmi eseményeket a spoilerezés veszélye nélkül lehet sorolni, a sorozat révén azonban nem pusztán a történelmi tényekbe, hanem az emberi mozgatórugókba nyerünk betekintést. Részt vehetünk a döntéseket hozó pártbizottsági üléseken, megérthetjük, hogy milyen lélektani erők hatnak olybá, hogy felelős döntéshozatali tisztségekben ülő funkcionáriusok sokáig figyelmen kívül hagyják a szakértőket – ismerős ez a felállás valahonnan? Enigmatikus az a jelenet, amikor a fehérorosz atomenergiaügynökség vezető tudósa (alakítója Emily Watson) a fehérorosz kommunista párt főtitkár-helyettesével találkozik. A betegesen kövér, önhitt pártvezér természetesen nem hallgat a tudósra, esze ágában sincs óvintézkedéseket bevezetni, és ki is mondja, hogy a szakértőével szemben inkább a saját véleményének hisz. „Igen, de én egy atomtudós vagyok, s ön, mielőtt főtitkár-helyettes lett volna, egy cipőgyárban dolgozott” – mondja a tudományos álláspont képviselője. „Ez igaz, de most én vagyok a főnök” – mondja a párttitkár, felhajtva vodkáját a világ munkásainak egészségére.

A filmben felépített szovjet kommunizmus nagyon valósághűnek tűnik még innen, az egykori kommunista Romániából nézve is, ahol ugye a szovjet baráti elvtársak bűnös tökölődésének köszönhetően gyanútlanul napoztunk és masíroztunk a szocializmust ünnepelni a láthatatlan radioaktív felhő alatt 1986 majálisán. Azokat a cigifüstös, sötétzöld bársonyú vidéki pártirodákat és üléstermeket, a moszkvai felső pártvezetés műmárványos-csilláros folyosóit, a panelházakat, a kommunista betontömbök között felserkenő daueres frizurákat, a korabeli technikát mind olyan részletekben jelenítik meg a filmesek, amelyekben nem találni hibát. Nem is csoda, hiszen a sorozatot a posztszovjet Oroszországban és Litvániában forgatták. Valósághűen jelenik meg Pripjaty és Csernobil, azaz a V. I. Lenin Nukleáris Erőmű maga is, feltűnik a mai, a Google Maps segítségével bejárható kísértetváros, Pripjaty egy-egy jellegzetes épülete, helyszíne, persze akkori „pompájában”. A baleset rekonstruálásban sem szűkölködtek a trükkökkel a készítők, nem zavarják meg a rendkívül hitelesre sikerült történelmi kontextus ábrázolását az olcsó számítógépes effektusok.

A főleg brit és skandináv színészekre épülő szereposztásban ismertebb és ismeretlen arcokat egyaránt találunk, a már említett Emily Watson mellett Jared Harris, Stellan Skarsgard, Paul Ritter, Jessie Buckley nevét érdemes említeni. Az alkotók, bár láthatóan sokat áldoztak a látványra, mégis nagyobb részt a színészi alakításokra bízták a sorozat hitelességének kérdését, és nem döntöttek rosszul. Nem volt szükségük túl hatásvadász eszközökre, a legtöbbet az arckifejezések és a jól megkomponált kameraképek beszélnek – jó nyugtázni ezt manapság.

Harminchárom évvel ezelőtt végül – a rendszer dacára, és nem kevés emberáldozat árán – sikerült elkerülni egy még nagyobb, az egész kontinensre kiterjedő, többek között Romániát és Magyarországot is lakhatatlanná tevő atomkatasztrófát. Ma vajon jobban teljesítenénk?