
A szabadkai társulat. Régiós lelkiállapot láthatóan és hallhatóan
Fotó: M. Durdevic
Sokadszor gondolkodtam el komolyan azon, hogy vajon milyen motiváció, generális szándék, érzéshalmaz, kifejezési vágy húzódik meg a vajdasági magyar rendező, Urbán András őrjöngő előadásai mögött.
2017. június 26., 16:072017. június 26., 16:07
Főként a vágyak és szándékok tartalma, minősége érdekelne, egészen pontosan az, hogy Urbán művészi célja miben gyökerezik. Mi az, amit a színházának dolgául jelölt ki? Felkiáltójel állítása, társadalmi változtatásra való ösztönzés vagy a tudatos feszültségkeltés, ami akár előszobája is lehet az előző két szándéknak?
Idén a Gogoland című produkciót láttuk a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón, a TESZT-en, és meg kell vallani, ez az előadása volt a leginkább „eurorégiós”. Egyetlen társulat sem adott számot Temesváron ennyire láthatóan (és hallhatóan) a saját régiójában élők lelkiállapotáról, senki sem hozta ide ennyire a saját közegét, jelesül egy dél-balkáni, a kelet-európai közeget, amiben az előadás fogant. Legalább is ezt reméli a néző legszívesebben, és nem azt, hogy egy rendező a saját frusztráltságát vetíti bele újabb és újabb előadásba.
Valami titkos oka lehet annak, hogy Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója
hogy a tudatát az extázis őrületéig módosítsa. Elképesztő energia, aktivitás, dinamika és tudatosan sokkoló agresszió szorul ezekbe az produkciókba, amiket évek óta elővezet az ismert rendező, akinek sokan megirigyelhetik azt a képességét, amivel szuggerálni tudja a munkatársait, akik érezhetően ezer fokon dolgoznak. Afféle hipnotikus kapcsolatot is lehet feltételezni a színészek és a mesterük között.
Valamikor a hetvenes évek elején láttam hasonló kapcsolatot Pál István és a Szegedi Egyetemi Színpad tagjai között, akik az alternatív színház eszközeivel képesek voltak szabadságvágyukat kifejezni, és ezzel a közönségnek is példát adni. Romániában a Kovács Levente nevével jegyzett Majomcsoport képviselt hasonló szabadelvűséget, és hordozott a korabeli szakmát, nézőt, társadalmat felszabadítani kívánó szándékokat. Tudjuk, Lengyelországból, Grotowski műhelyéből fröccsent szét akkoriban a lefojtott erő, a formai bátorság, s hangzott föl a színház által a világnak szóló segélykiáltás. Tehát
Van múltja a szimbólumok, metaforák, egyezményes, titkos jelek használatának is, melyek hasonló asszociációkra késztették a nézőt már a hatvanas években errefelé. S annak is komoly hagyománya van, hogy a színházművészek előadásaik alkalmával pszichoterapikus provokációként kívántak hatni a nézőre.
Azért okoskodtam itt a múlt bekövült rendszere ellen lázadó korabeli színházi attitűdről, hogy megpróbáljam megfejteni Urbán András jelenbeli művészi szándékait. Milyen gondolatok, érzések motiválják őt ma a dühöngő színházában?
Erkölcsi okai vannak, amiket sokszor jogosnak érez fölé helyezni a művészi tartalmaknak és formáknak? Biztos, hogy produkcióival a színházművészet ismérveit és erényeit keresi, vagy talán tudatosan nem? Ezek az előadások nem inkább ideológiai és konkrét politikai manifesztumok? Hiszen a hatalomról nem, mint egyetemesen létező jelenségről szólnak, a diktátori önkényről, nem mint az emberiség örök problémájáról beszélnek, hanem jól ismert szimbólumokat helyeznek napi konkrét politikai kontextusba, és kérdéses, hogy nem agitációs propagandát látunk-e itt művészetként eladva.
Bohócok és farkasok. Fura viszony
Fotó: M. Durdevic
Az idei TESZT előadásán, a Gogolandben farkasok közösültek bohócokkal, tavaly a Magyar című produkcióban a Turulmadár hágta meg a csodaszarvast (és egy formás magyar lovat is), a fináléban a fiú szereplők fejükön szürkemarha-maszkkal, egy szál fütyiben sorakoztak föl a színen (az előadás díszlete egy aktuális magyarországi politikai plakát parafrázisa volt). Egy másik produkció, az Antikrisztus című alkotás nőszereplői pedig feszület társaságában, őrjítően kemény zenére hisztérikusan maszturbáltak a színen.
Távol álljon e sorok írójától, hogy prüdériában szenvedjen, vagy blaszfémiát kiáltson ott is, ahol nincs, csupán annyit bátorkodik megjegyezni, hogy
Az említett két produkció esetében bizonyára a nemzeti és a keresztény vallási értékek megkérdőjelezése lehetett a cél (amelyek nagyon is jogosan vizsgálandóak manapság), de a fehér ló fiának lába között mintha elveszett volna a nemzet kritikája, az antikrisztusság ricsajos eszméje pedig mintha nem mutatott volna föl semmilyen, az előzőt leváltó, követhető alternatívát. Kár.
Az avantgard idején Marcel Duchamp egy tárlaton kiállított piszoárja kiütötte a biztosítékot, pedig az extravagáns művész nem azért nyilvánította a piszoár kagylót műtárggyá, hogy a néző jó ízlését „csak úgy” sértegesse. A saját szakmáját gúnyolta ki a ready-made műfajával, a művészek nagyképűségét, sznobériáját. A művész mítoszát döntögette ezzel, akiről azt vallotta, hogy egy speciális dolgozó. Sőt, mindenki lehet művész, minden tárgy lehet műtárgy – mondta, és ezzel a nézőt magához emelte, mintegy „kollégaként” bevonta a művészetbe. A színházi befogadó bizony úgy gondolhatja, a színpadon a művésznek dolga van a nézővel. Annak, aki jegyet vett és beült az előadására, a művésznek adnia kell magából valamit.
A futuristák nem azért romboltak, mert az agresszív hajlamaikat akarták kiélni, hanem mert úgy gondolták, az emberiségnek jobb lenne, ha gyorsabban haladna, és ha elfelejtené azt a „felépítményt”, ami addig született (hogy igazuk volt-e, vagy sem, és eszméjük hova masírozott tovább, az egy más kérdés).
Amikor a Gogoland egyik jelenetében a szereplők kalapáccsal szétverik Michelangelo Piétájának gipszmásolatát, nem keltenek viszolygást a nézőben. Tudniillik nem egy remekművet csonkítanak meg a néző szeme láttára, hanem egy silány másolatot, amiért nem kár. A jelenet persze ennél talányosabb. Talán arra az őrült magyarra utal, aki negyven évvel ezelőtt megsértette az eredeti szobrot a Szent Péter bazilikában? Nemzeti önkritika lenne ez, netán önirónia? Vagy csak úgy önmagáért történik a rombolás Gogolandban?
Eljárt fölötte az idő, mint a viccbeli Grisa fölött is, aki szorgosan robbantgatott a kínai-orosz határon, mert nem tudta, hogy a háború régen befejeződött. De vajon tényleg vége van-e a háborúnak? És a jelen őrült beszédei mennyire veszélyesek? És hol a határ?
Nemzeti önkritika lenne ez, netán önirónia?
Fotó: M. Durdevic
Mifelénk schengeni határ van, és itt bizonyára meg kell állni kicsit, hátha megértjük Urbánt. Talán ő a szkénében vívja meg saját euroregionális politikai harcát. A kirekesztettség és a tehetetlenség dühével közelít, és üzen hadat határon inneni és túli hatalmaknak? Évek múltán a sok-sok decibellel terhelt produkcióiban mára a düh és a zaklatottság üzemel leginkább, és
Megtudtuk például, hogy a Gogoland előadásban megjelenő farkasok egy helyi, szerbiai kiskirály személyére utalnak. A szerbiai magyar nézők ezt tudják, úgy hírlik, kiválóan eligazodnak Urbán jelképrendszerében. A földrajzilag távolabb élő néző viszont lehetséges, hogy nem képes dekódolni a lokális üzeneteket, hisz nem ismeri azt a helyi politikust, akivel azonosítani kellene egy színházi metaforát.
„A szamárnak is jó, ha többször elmondják” – nyilatkozta egy helyütt a rendező, vagyis szándéka szerint Urbán tanítani kívánja a nézőt. Szabadkai kollégái így vallottak az előadás utáni közönségtalálkozón: „nekünk már nem maradt más hely a harchoz, csak színház és az utca”. Vagyis, ha jól értjük, a politikai harc a legfontosabb feladat ebben az alkotóműhelyben. Ezt tisztelni illik, de ugye nem kell pironkodnia annak a nézőnek, aki artisztikus, egyetemes, megújult színházi tartalmakat, formákat vár e deszkákra helyezett „harcmodortól”?
Képzőművészeti gasztrosorozatunkban ezúttal olyan alkotásokat választottunk, melyek sokak számára ismerősek lehetnek – különösen azoknak, akik érték a ’70-es, ’80-as éveket.
Április 16-a 2001 óta a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. 1944-ben ezen a napon indult a gettósítás Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján – a tragédia lenyomatai ma is ott élnek a lelkekben és a művészetben.
Április 23–29. között a Táncvilágnap Csíkszereda rendezvénysorozat pezsdíti fel a várost: előadások, workshopok, közösségi tánc és meglepetések várják az érdeklődőket, lelkes szervezők összefogásával.
A tavaszi csapadék áldása még mindig tart, kucsmagombák után kutatunk továbbra is – a hegyes kucsmagombák ritkább találatnak számítanak. Gombás ételekhez jól társítható ehető vadnövény a vadkomló, zsenge hajtásai begyűjtésének most van az ideje.
Gyermekek személyes hitélményei, díjnyertes színdarab és egy megrendítő dokumentumfilm találkozik A hit arcai című rendezvényen, amely pénteken egész napos kulturális és lelki programot kínál Csíkszentsimonban.
Egyszerű, laktató, és szinte bármilyen sült hús vagy pörkölt mellé tökéletesen illik a hagymás tört burgonya.
Elhatároztam,
hogy százéves koromban
kiadatok egy verseskönyvet,
száz válogatott versemmel...
A hónapos retek a tavasz egyik első, roppanós jelképe: nemcsak friss ízt visz az étrendbe, hanem élénkíti az emésztést, és a legegyszerűbb fogásoktól a kreatív konyhai megoldásokig sokféleképpen felhasználható.
Egy késő középkori nyúzókést választottak az áprilisi hónap tárgyának a Csíki Székely Múzeumban. A kés 2025-ben, az újrakezdett Csíkszentmihályi – Cibrefalvi régészeti kutatások során került felszínre.
Az egyik legrégebbi kultúrnövény nemcsak különleges ízével, hanem sokoldalú felhasználhatóságával is kiemelkedik. A füge egyszerű, mégis izgalmas módokon tehető a mindennapi étkezések részévé. Most ezt járjuk körül.
szóljon hozzá!