Egy titokzatos nő: a Karády-rejtély

Őstehetség vagy csak a sztárcsináló gépezet első magyarországi sikertörténete? Ezeket a kérdéseket jártuk körül Márdirosz Ágnes színművésszel, akit a Csíki Játékszín színpadán láthatunk Karády szerepében.

Pályafutásának kezdete szorosan egybefonódik – a visszaemlékezéseiben csak X-ként emlegetett – egy újságíró, Egyed Zoltán tevékenységével. Ő készítette elő a népszerűségét és építette fel Karády szárnyaló karrierjét. „A darabban is elhangzik, hogy ez a férfi nem egy akármilyen újságíró volt, hanem a színházkritikusok feje, a Film, Színház, Irodalom c. lap főszerkesztője. 1938-ban figyelt fel egy társaságban Karádyra, aki akkor már elvált asszony volt, itt-ott fellépett, mint sanzonénekes. Egyed nem sokkal azelőtt érkezett haza Hollywoodból, ahol akár olyan akkori filmcsillagokkal találkozhatott, mint Greta Garbóval, Marlene Dietrich, és láthatta, hogy hogyan működik ott a sztárcsináló gépezet. PR-osként nagyon nagyot tett le az asztalra, mert egy olyan nőt kreált, amilyen még nem volt addig Magyarországon.”

Karády úgy robbant be a köztudatba – folyamatosan beszéd tárgya, a lapok írnak róla – , hogy egy éven keresztül senki nem látta őt színpadon. Eközben színészmesterséget tanul, táncolni, énekképzésre járt.

A visszaemlékezés szerint pártfogója még azt is kijárta a színházigazgatóknál, hogy akkor legyen a bemutatója, amikor ő akarja, amikor úgy érzi, felkészült rá. A leendő díva ugyanis megijedt a feladattól, félt a bukástól, hogy nem tudja megtanulni a szöveget stb. Hogy igaz volt-e vagy sem, hogy emiatt tolták a bemutató időpontját, mint sok minden mást Karády körül, ezt sem lehet tudni, de Egyed jó taktikájának köszönhetően a színésznő ettől önbizalmat kapott, és néhány hét múlva megtartották a bemutatót.

A közönséget minden érdekelte, ami Karádyról szólt, főként a magánélete, amelyről igen keveset árult el, és amely miatt máig számos titok lengi körül. Érdekes módon amikor néhány évtizeddel ezelőtt elkezdődött a Karády-reneszánsz, akkor sem annyira a művészetét tárgyalták, hanem a ruhatárát, kapcsolatait, szeszélyességét, azaz a magánéletére voltak kíváncsiak az emberek. „A családi háttérből adódóan nehéz gyermekkora volt, és emiatt nagyon érzékeny lelkű és sebezhető ember volt. Valahogy fel kellett magát vértezze. Neki kapóra jött, hogy felfedezték és sztár lett, mert emögé be tudott bújni, hogy ne lássák az igazi énjét. Ebben a csillogásban ő kiteljesedett, és nem derült fény arra, hogy ő valójában mit érez, mennyire szenved. Mert senki nem ezzel foglalkozott, hanem azzal, hogy hányszor énekelt, mit énekelt, merre járt, mit csinált.”

Véget ért a csillogó karrier, a filmvásznon már nem kellett, mert nem akarták, hogy kelljen. A próbafolyamat alatt két dolog hatott rám a legjobban: a gyermekkora és a börtönös időszak. Az, hogy mennyire meg tudtak alázni embereket azáltal, hogy ráhúztak valamit, ami nem igaz. Mert mint kiderült, mind olyanért vádolták, ami nem volt valós – mint nagyon sokakat abban az időben. Azzal is vádolták, hogy defetista dalokat énekel, mert minden dala a reménytelenségről, a reménytelen szerelemről, a halálról, a feladásról, az elbukásról szól. De ez megérintette az embereket, a frontkatonákat, akiknek gyakran énekelt. Nem volt buta nő, pontosan felmérte, hogy a háború után ő Magyarországon nem tud már úgy tündökölni, mint korábban. Látta, hogy az a politikai rendszer ellehetetleníti őt, nem fog tudni fellépni. A darab végén is elhangzik, hogy már nem mozivásznon volt látható, hanem a vászon előtt szórakoztatta tíz percig a közönséget. Kecskeméten pedig kifütyülték egy fellépés alkalmával. A csillogása megcsorbítását nehezen fogadta. Azt beszélik, hogy azért nem jött haza Amerikából, ahol kalapszalont működtetett, mert viszolygott a repülőktől. De szerintem azért, mert tudta, hogy már nem tud az a díva lenni, mint volt, és középszerű dologgal nem akart előállni. Valószínű, nem akarta lerombolni azt a mítoszt, ami körüllengte.”

Miután elolvastam ezt a könyvet, sok új információt kaptam vele kapcsolatban. Kicsit összetörött a korábban kialakított Karády-képem, de nem rossz értelemben, hanem arról győzött meg, hogy még mindig van róla új, még mindig van, amit fel lehet tárni vele kapcsolatban” – magyarázta Márdirosz Ágnes.

Hosszú ideig tanulta a szöveget, amelyből többször is húztak. Elolvasta a Karádyról megjelent írásokat, levelezéseket, interjúkat, nézte a filmjeit, hogy hogy gesztikulál, énekel. „Elkezdtem utánozni, de amikor végigcsináltam egyszer, rájöttem, hogy nem szabad imitálni. Kányádi Szilárd rendezővel konszenzusra jutottunk, hogy ezt nem lehet, elég, ha a dalokban, amelyeket nyilván én éneklek és nem Karády, megpróbálom az ő sajátosságait a felszínre hozni. Ezt a szövegnél kivettük. Több helyen is megemlítik róla, hogy a legszebben beszélő magyar színésznő. A dalainál nem pont így van, mert sok helyen dallam a szöveg rovására megy. De a fülünk annyira hozzászokott, hogy már meg sem halljuk. Elég nehéz volt, bele kellett bújjak valamilyen szinten az ő életébe mentálisan, ez volt az első fázis, és utána jött az, hogy megpróbáltam megkeresni magamban, hogy vajon bennem hol vannak ezek elrejtve, kapcsolódási pontokat kerestem. A támpontokat megkeresve elő tudtam bányászni magamból olyan érzéseket, amelyeket esetleg ő érezhetett, vagy ami hozzá kapcsolódik.”