Don Quijote kálváriája

A meg nem valósuló filmről és a forgatás viszontagságairól 2002-ben dokumentumfilm is készült Lost in La Mancha címen.

története szerint egy reklámfilm-rendező forgatás közben szembesül egy régi DVD előkerülésével azzal, hogy tíz éve szintén La Mancha városában forgatott egy Don Quiote-filmet, ami azóta a feledés homályába merült. Az önreflexívnek is felfogható viszontagságos forgatásról „elmenekülve” felkeresi a korábbi filmje helyszíneit, és nem várt kalamajkákba keveredik. Megtalálja az öreg cipészt, akit anno felkért Cervantes búsképű lovagjának szerepére, ám a helyzetet csak bonyolítja, hogy az öregről kiderül: azóta Don Quiote-nak képzeli magát, és ebben a delíriumos állapotban mindenkit a híres világirodalmi mű szereplőjének lát.

Bár az évek során változtattak a történeten, már sosem tudjuk meg, hogy milyen lett volna a film az eredeti elképzelés szerint.

amiben a rendező csúcsra járathatja a már védjegyének számító, jelmezekbe bújtatott statiszták őrületes parádéztatását, emellett a hatalmas, hasznavehetetlen tárgyakból álló színes kelléktárát, amikhez képest az emberek törpéknek tűnnek, legyen az műanyag óriásfej, nagyméretű hintaló vagy éppen egy törött használati tárgyakból épült hatalmas máglya, amin egy giccses Szűzanya-szobor díszeleg.

Egy, az eseményeket irányítani nem tudó karakter bukdácsolását látjuk, pontosabban azt, hogy a Sancho Panzává váló Toby egyre inkább elveszti a körülötte zajló események irányítását, és egy magát Don Quiotenak képzelő toprongyos öregember Sancho Panzájaként próbálja visszavenni a gyeplőt – nem lövünk le ezzel nagy fordulatot –, sikertelenül.

Don Quiote folyamatosan ugyanazt mantrázza (mondjuk az ő esetében ez elnézhető, hiszen ő így van kitalálva), Sancho Panza nem találja a saját hangját és karakterét, a producer felesége folyton szexelni akar, az orosz milliomos pedig egyszerűen a velejéig romlott megalomániás gazember, aki csak azért van ott, hogy legyen egy gonosz karakter is a filmben.

A rászánt több mint két óra és ezen sorok megírása után valahogy én is így vagyok ezzel: megnéztem, leírtam, és én is elengedhetem ezt az alkotást. Közben viszont elmondhatom magamról, hogy kritikát írtam egy olyan filmről, ami szinte nem valósult meg.