Dicstelen királydráma, szarkavarással

A Netflix műhelyében készült alkotás igazi, a mai trendeknek megfelelő tömegtermék, kezdve a népszerűsége csúcsán levő fiatal és rendkívül tehetséges Timothée Chalamet szerepeltetésétől, a kidolgozott jelmezeken és hiteles történelmi ábrázoláson keresztül, az utolsó részletekig megkomponált dicsőséges csatajelenetig.

Az egész jó független-filmes David Michôd két igazi filmcsemegével kedveskedett korábban a különleges atmoszférával bíró, lehengerlő alakításokat felvonultató rétegfilmek kedvelőinek: a 2010-es Animal Kingdomban egy brutális családi drámának lehettünk a részesei, majd 2014-ben érkezett a The Rover (Országúti bosszú), amelyben törvényenkívüliek mindennapjaiba kaptunk bepillantást Ausztrália fiktív, kegyetlen jövőjében. Ezeket követően a rendező a Netflixnek is készített egy háborús paródiát 2017-ben Brad Pitt főszereplésével, és most 2019-ben ott tartunk, hogy az otthoni „mozizásra” szánt alkotásban adaptálta a nagy angol drámaíró egyik leghíresebb művét.

Az ausztrál rendező a korábbi alkotótársaiból magával hozta Joel Edgertont, Robert Pattinsont, Ben Mendelsohnt, hozzájuk csatlakozott Timothée Chalamet és Sean Harris, azonban ausztrál vonatkozás híján a Michôddal egybenőtt Guy Fawkesnak már nem osztottak szerepet, de valahogy nem is hiányzik a rendező új filmjéből.

Ifjú, könnyen manipulálható királyként először békét köt, majd mégis úgy dönt, hogy felveszi a kesztyűt és hadiállapotot hirdet, és Franciaország ellen vonul. Döntéseiben nála jóval rafináltabb, a saját pecsenyéjüket sütő tanácsadók és egyházi méltóságok próbálják irányítani, láthatóan kevés sikerrel, mert az újdonsült király indulatból és dacból hozza meg felelőtlen verdiktjeit. Provokálói ugyanakkor maximálisan kihasználják a fiatal király gyengeségeit, és így próbálnak felülkerekedni a még kiszámíthatatlannak számító uralkodón.

Timothée Chalamet nagyon jól alakítja a Halból V. Henrikké avanzsált királyt, fiatal korának köszönhetően elhisszük róla, hogy tényleg egy csetlő-botló uralkodót látunk a vásznon, aki épp, hogy csak belekóstolt a hatalomba, és általában nincs tisztában tettei következményeivel. Egyik ellenpólusa a Robert Pattinson által megformált francia herceg, akit nehezen lehet komolyan venni, hiszen annyira nevetségessé írták a karakterét, hogy inkább ripacskodással, mint színészi alakítással ér fel az ennél jóval tehetségesebb Pattinson játéka (aki egyébként már bizonyította tehetségét és sokoldalúságát Michôd másik filmjében, a Roverben, és a legújabb, filmfesztiválokon debütáló Robbert Eggers: The Lighthouse filmjében is). A Mission Impossible filmek főgonoszaként a jellegzetes suttogó hangjáról ismert, Sean Harrisről pedig nehezen hisszük el, hogy nem forgat valami ördögi tervet a fejére tett borzos szürke paróka alatt.

Ez a grandiózusság azonban egy kissé visszás lesz az utolsó, rendkívül látványos, de inkább közelieken mutatott csatajelenetben, amiről ordít, hogy

hiszen az nagyon bejött a rajongóknak, így valami hasonlót próbáltak elsütni itt is, de az egyértelmű koppintás nem biztos, hogy elnyeri a nézők többségének a tetszését.

Várhatóan ugyanaz lesz a sorsa (vagyis feledésbe merül), mint a Netflix szintén tavaly ilyenkor debütált Outlaw Kingjének, amiből mindössze annyira emlékszünk, hogy egy erős közepes Braveheart (A rettenthetetlen) utánérzés volt, szintén látványos csatajelenettel.

Mindezek tükrében kíváncsian várjuk, hogy milyen kosztümös történelmi drámával rukkol elő a Netflix jövő novemberben, és hogy sikerül-e ezen a téren kitörniük a középszerűségből.