Dallamok a színházban: folyamatos körforgásban a zeneszerző

– Kitől örökölted a zeneiséget?
– Nagyapám amatőr zenész volt, akárcsak édesapám, aki szeretett is volna zenét tanulni, de nem engedte a családja, kellett menni dolgozni, pénzt keresni, és különben is minek, ha magukra megtanulhatnak, szóval legyen szakma, aztán mellette zenélhetnek. Több hangszeren is megtanult autodidakta módon játszani, de a gitár volt a fő hangszere, még magántanítványokat is fogadott. Mellettem pedig megtanult zongorázni.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy az iskolában olyan bizonyítási kényszer alakult ki benned, amelyet máig nem tudtál levetkőzni.
– Ez abból eredt, hogy nem tartottak tehetségesnek. Inkább egyfajta belső indíttatás volt, hogy minél jobb legyek. Még most sem szabadultam meg ettől. Nem is voltak nagy vágyaim, maximum az volt az elképzelésem, hogy zenetanár leszek. Csak azért felvételiztem, hogy ne mondják, meg sem próbáltam. Magánórákat sem vettem, mint ahogy arra sem számítottam, hogy bejutok az egyetemre. Aztán évekig nem mertem zeneszerzőnek nevezni magam. Ha kérdezték, mivel foglalkozom, inkább zongoristának mondtam magam. Most már könnyebben elfogadom a státusomat.

– Hogyan kerültél a színház bűvkörébe?
– Teljesen véletlenül, avagy a megfelelő helyen voltam a megfelelő időben, és a megfelelő emberekkel hozott össze a sors. Kellett egy zongorista az egyik előadáshoz, pontosabban beugorni valaki helyett. Játszott benne Balázs Attila is (a temesvári Csiky Gergely Színház jelenlegi igazgatója – szerk. megj.), akivel összebarátkoztam, és megmutattam neki néhány szerzeményemet, mert akkor már próbálkoztam az írással, de még mindig nem túl tudatosan, csak motivált az, hogy egy tanárnő egyszer hallott gyakorlás közben vagy helyett improvizálni, és beajánlott egy galériának, ahol házi zongorista lettem, kiállításokon, könyvbemutatókon amolyan hangulatfelelős.

– Van olyan munkád, amely különösen kedves számodra?
– Kettő is, a legújabb a Nagyvárad Táncegyüttes Barbárok című előadása a székelyudvarhelyi Györfi Csaba rendezésében, amely zeneileg nagyon komplex, és az egyik legkülönlegesebb munkám, a másik pedig a 7/7 mozgásszínházi előadás, a feleségemmel (Baczó Tünde táncművész-koreográfus – szerk. megj.) közös produkció, ahol az elektronikus zenei világ keveredik az akusztikus hangzásokkal. Az az igazság, hogy sokkal több a szabadságom a mozgásszínházi előadásokban, és imádok is ilyen irányban mozogni, mert a zene itt fontosabbá válik, és sokkal többet mondhatok általa, míg a színházban minden a szövegnek van alárendelve.

– Ezért kezdtél független művészeti projektekbe?
– Valószínűleg. Én zenész is vagyok, akinek szüksége van a színpadra, hogy megmutassa magát, a műveit, mert az előadások egyszer csak lekerülnek a műsorról, és azzal a zene is süllyesztőbe kerül. Ennek apropóján indult be A színház zenéje projekt, hogy élő koncerten is megismertessük az előadásokhoz született dalokat. Ezt most kicsit pihentetem a sok egyéb miatt. Tavaly indítottam egy új projektet, The Tango Orchestra a formáció neve, országszerte koncertezünk, csak tangót játszunk, öten vagyunk, de szoktam még hívni énekeseket, például volt egy szólista a milánói operából meg egy boszniai énekesnő, aki saját nyelvén írt szövegeket a zenémre. Előkészületben van továbbá egy rövidfilm és egy játékfilm, illetve egy animáció, amelyeknél zeneszerzőként szintén közreműködtem.

– Öt éve, alig 34 évesen UNITER-díjat kaptál munkásságodért. Változtatott-e rajtad, helyzeteden a hazai szakma legrangosabb elismerése?
– Talán annyit, hogy abban az évben több interjút készítettek velem, vagy ha meghívtak valahova dolgozni, előszeretettel tűzték a nevem elé, mert jól hangzik (nevet). Felkérés nem érkezett feltétlenül több, de bizonyos helyeken komolyabban vesznek azóta. 

– A zenén túl mi foglalkoztat?
– Annyira kitölti az időmet… Szeretnék többet olvasni, utazgatni (bár folyton úton vagyok), más kultúrákat megismerni, új dolgokat felfedezni, több inspirációt szerezni. Csak az alkotó embernek az a nagy félelme, hogy ha elmegy fél évre, elfelejtik. Folyamatos ez a körforgás, és benne kell lenni, különben jön a következő. Főleg, hogy most van egy olyan tendencia, miszerint nem is szükséges a képzettség, elég, ha minimális számítógépes tudással és ritmusérzékkel rendelkezik valaki, netán DJ, ők nagyon jól keverik a zenét minden végzettség nélkül. Másfelől sok rendező nem is tud mit kezdeni azzal, ha erős a zene.