Csoma Gergely: Moldva egy életre szóló élmény lett

azaz annyi rosszat mondtak róluk, hogy a fiatalemberben óriási kíváncsiság ébredt, hogy többet megtudjon róluk és lássa őket. Budapesten beült a Széchényi könyvtárba, kivette Domokos Pál Péter, Mikecs László, Lükő Gábor könyvét, kirajzolta a térképeket, leírt magának pár csángó tájszót és román jövevényszót, és ezzel az „óriási tudással” felfegyverkezve 1977 augusztusában megérkezett Bákóba. „Rögtön megszeppentem, mert senki nem beszélt magyarul. Nem úgy volt, mint az általam addig megtapasztalt Székelyföldön, hogy kézről kézre adtak az emberek és lelkesen, óriási örömmel érdeklődtek a magyarországi állapotok felől, hanem félénken elbújtak, nem mertek szóba állni velem. De nagyon megtetszett a viseletük, a házaik, elkezdtem fényképezni. Egy hét után letartóztatott a rendőrség, bevittek Bákóba, a központba, ott egy 12-14 órás faggatás és vizsgálódás után elzavartak. Én következetesen azt hazudtam, hogy gyalogos turista vagyok, a tengerpartra megyek, és tulajdonképpen akkor értettem meg, hogy egy tiltott területen járok. De elmentem egy másik moldvai helyszínre, az északi, déli és Aknavásár környéki csángó falvak körül mászkáltam, egy hónapig voltam ott. Akkor már nem lógattam a fényképezőgépet a nyakamban, mint Székelyföldön, de a viseletem és a csővázas hátizsák mindent elárult. Ennek ellenére nagyon sok faluban készítettem fotókat, megjegyeztem a helyszíneket, és a következő alkalommal óriási mennyiségű színes filmmel mentem Moldvába” – meséli  Csoma Gergely.

De mivel minden egyes helyszínen újra és újra megjelent, egy idő után a családok már ismerősként fogadták. Fokozatosan, lépésről lépésre alakította ki a kapcsolatokat, apró ajándékokat vitt, ételízesítőt, szép leányoknak jó bűzű magyar szappant, és egyéb dolgokat. Ezeket mind következetesen csinálta, és a legkülönbözőbb évszakokban jelent meg. Egy idő után késztetést érzett arra, hogy ne csak fényképezze őket, hanem rögzítse a szövegeiket, az énekeiket, az archaikus imákat, a népi gyógyászati eljárásokat. Két évvel az első moldvai útja után aztán véletlenül megismerkedett Domokos Pál Péterrel. És ez a kapcsolat egy életre meghatározóvá vált számára.

Csali filmeket használtam a határon való átvitelkor, fekete-fehér, székelyföldi zsánerképek voltak, amiket aztán elkoboztak egy idő után. Az volt a cél, hogy találjanak valamit, az eredeti moldvai anyagot pedig mindig átcsempésztem, a legkülönbözőbb helyekre a testemre ragasztva.”

Az első fotóalbuma 1988-ban jelent meg a Corvina Könyvkiadónál. Időközben pedig megismerkedett két felcsíki kezdő fényképésszel, Ádám Gyulával és Barabás Zsolttal, baráti kapcsolat jött létre köztük. Fotófelszereléseket hozott és nyersanyagokat nekik, és azokat a filmeket, amelyeket nem tudtak ők előhívni, kicsempészte Magyarországra a saját anyagai mellett, előhívatta, és amikor ismét jött, visszacsempészte. Három éven keresztül együtt járták Moldvát.

„’88 után, amikor a könyvem miatt kitiltottak Romániából, arra kényszerültem, hogy átverjem a hatóságokat és hivatalosan nevet változtattam. Kértem egy hamis indokkal – hogy édesapám méltatlanná vált ahhoz, hogy a nevét viseljem – , hogy az anyai nevemet akarom használni, és a keresztnevemet is megváltoztattam. És más néven kapott személyi igazolvány, majd útlevél alapján már gond nélkül tudtam mozogni. Soha többet nem buktam le utána, hihetetlenül jól megtanultam, hogy kell ott mozogni. Ez így ment egészen a rendszerváltozásig. De nem bíztam még nagyon a megváltozott demokratikus körülményekben, ezért, amíg az útlevelem le nem járt, ezen a néven éltem. Később visszavettem a régi – mostani – nevemet, és gond nélkül jövök-megyek azóta.”

A moldvai magyarokról tíz könyve jelent meg.

Ha novellát vagy kisregényt ír, akkor csángó témájú dolgokat dolgoz fel, azokat, amiket szociográfiában, vagy pedig néprajzi gyűjtésként nem lehet megjelentetni. Ugyanakkor rengeteg néprajzi gyűjtését publikálta, két évvel ezelőtt jelent meg egy vaskos – 680 oldalas – könyve Megkötött szavak címmel. Harminc moldvai falunak az anyagát sikerült rögzítenie és ezt dolgozta fel egy két éves lejegyzési munka során. A fotóalbumok egyrészt tematikus albumok, amelyek a moldvai magyarok írásbeliségnek a történetét, vagy a moldvai népi gyógyászat eseményeit dolgozzák fel, az egyik utolsó albumban pedig (Az elhagyott idő) harminchárom év változásait mutatja meg a fotókon keresztül.

És ez a székely értetlenség lassan ugyan, de segítő szándékká alakul át. Lassan Péter bácsi első könyve után, ami 1930-ban íródott, megérti a székelység, hogy az ő jövőjük is, ha nem tartunk össze – ahogy Péter bácsi a könyvében írta, a mindennél rettenetesebb moldvai csángó magyar sors lesz. És a székelység egy része ezt kezdi megérteni, most már egyre kevesebben csúfolják és bántják a csángókat, egyre kevesebben ütik az iskolában a közöttük megjelenő csángó fiatalt, gyerekeket, tanítványokat, akik kijönnek Erdélybe tanulni, és hát Magyarország is a maga lelkesedését hozzáadva, létrehozta a Keresztszülők-programot, és nagyon sok, jó szándékú, lelkes ember megismervén a csángók helyzetét, aktívan segíteni akar a moldvai magyarságon.”