„Az a vágyam, hogy különleges legyek.” Egy évem Salingerrel

A sztori talán nem is annyira nagy, de roppant kedves. Joanne egy húszas éveinek elején járó hölgy, aki írói ambíciókat dédelget, ezért hirtelen otthagyja az egyetemet és addigi szerelmét, New Yorkba költözik, ahol azonban író nem lesz belőle, hanem munkatárs az említett ügynökségnél. Mindennapi dolgai közé tartozik, hogy a híres zárkózott író, Salinger rajongóinak sablonüzenetekben válaszolgat, ezek a sablonüzenetek a hatvanas évek óta nem változtak. Az irodában is olyan hangulat van, mintha az ötvenes években megállt volna az idő, ezt a megállt hangulatot testesíti meg főnöke, Margaret, aki idegenkedik a számítógéptől és az internettől, folyton dohányzik és iszik, kemény, határozott és rigorózus. Joanna azonban elkezd kirúgni a hámból, mi több, saját nevében válaszol az egyik rajongónak... A rajongók ábrázolása nem feltétlenül a legjobb húzás volt a filmben, mert a leveleiket úgy ábrázolja a rendező, hogy belebeszélteti őket a kamerába, ez picit fura.

Joanna többször elakadó hangon beszél telefonon Jerryvel (ez volt Salinger beceneve), messziről láthatja is a híres írót. Magánélete összevissza alakul, mert összeköltözik egy szintén írói ambíciókat dédelgető, első regényét író pasival, régi szerelmétől nem tud elszakadni igazából. Tagadja az irodában, hogy verseket ír, alkalmazkodik a nagy múltú ügynökség (többek között Agatha Christie is hozzájuk „tartozik”) munkatársaihoz, akik kazettás diktafont, papírzúzót és írógépeket használnak – ez a kilencvenes évek New Yorkjában tényleg megmosolyognivaló volt, ám a világ más részein, például nálunkfelé is teljesen természetesnek számított akkoriban.

„Az a vágyam, hogy különleges legyek” – mondja a film elején Joanna, aki nem a kilencvenes évek sztereotipikus tarisznyás bölcsésze, hanem egy sokkal bonyolultabb figura. Minden bizonytalanságával, félszeg, de kedves mosolyával, visszafogottságával egy abszolút szerethető és szimpatikus naiva, aki ha ma lenne huszonéves sem biztos, hogy életének minden mozzanatát az Instán vagy a Facebook-on élné meg. Különben meg gyönyörűszép. Én mondjuk nagyon tudtam volna szeretni egy ilyen lányt a kilencvenes években.  

New York utcai képei, kávéházai, a ruhák, az irodák belsői lenyűgözőek a filmben, ezekre mindig rácsodálkozom egy-egy Woody Allen-filmben is: nem grandiózusak, csak pusztán olyanok, amilyeneknek kell lenniük egy ilyen filmben, amelyben rengeteg utalás van Salinger életművére. Azok a levelek, azok az irodai lámpák, írógépek, egy levél feltépésének hangja, a papír megfogásának hangja... Ezek egyre jobban egy letűnt világ látvány- és hangelemei lesznek, még néhány év, és egy olyan filmre, amely a nem is olyan távoli kilencvenes éveket mutatja meg, lassan kosztümös, klasszikus alkotásként kell tekintenünk. Már ami a látványt és a hangot illeti.

Elsősorban azoknak ajánlanám ezt a filmet, akik olvasták és szeretik J. D. Salinger főbb műveit, számukra biztosan maradandó lesz ez is, akárcsak az író életének egy bizonyos szakaszáról szóló Rebel in the Rye, de a nem Salinger-rajongók számára is érdekes élményt jelenthet.