Jerome David Salinger halála óta valószínűleg világszerte megint sok példányt eladtak-eladnak a Zabhegyezőből – annál is inkább, mivel évek óta tudjuk azt, hogy ugye bulvársajtót senki sem olvas, csak kizárólag igen magas értékű szépirodalmat, meg minden. Most meg pár napig beszélnek róla itt-ott, kultúrizéfórumokon, esetleg napi hírekben, aztán semmi. „Így megy ez” – írná-mondaná erre Kurt Vonnegut, kortársa és tisztelője.

A Zabhegyező – holott a többi kötete sem rossz – generációkat tanított meg kimondhatatlan dolgokra, amennyiben azt a megfelelő időben olvasták. Mert talán egyetlen kötelező vagy nem kötelező olvasmány sem leplezi le a kamasz előtt azt, amit Holden Caulfield bőrébe bújva Salinger megtesz: hogy tizenhat évesen sem kell itt rózsaszínű ködöket fújni, kérem, hiszen emberi környezeted aljas, pitiáner, kétszínű és agresszív, s mindezek tetejébe még te kell összeszedned magad egy elmegyógyintézetben, mert hülye vagy, meg minden. S azért nem ajánlom már a jelzett korosztályon kívül másoknak, mert valószínüleg nem nekik, nem róluk és nem az ők nyelvükön szólna a depressziós, frusztrált „kisköcsög” története. Lehet, hogy nagyobb értékkel bír az ma egyesek számára, hogy – állítólag – Lee Harvey Osvald és Mark David Chapman is ronggyá olvasták könyvet, mielőtt elkövették életük „főművét”: előbbi Kennedy elnököt, utóbbi John Lennont lőtte le. Mert pszichopata lesz és bekattan, aki olvassa. Sőt azt mondanák rá, hogy emós, meg deviáns a viselkedése, meg minden.

Nem lennék pszichopata – legalábbis nem tart annak a környezetem. És néha szerencse is ér, például az, hogy 17 éves koromban kölcsönkaptam egy már ronggyá olvasott példányt, s akkori másolt BASF és AGFA kazettákért, plusz fél doboz, Sumer márkájú, a Tábor-lakótelepi cukrászdában kapható, ha jól emlékszem, iraki gyártmányú 100 millis cigiért meg is tudtam „bótolni”. Helye és ideje volt annak. Az már nem volt annyira szerencsés, hogy tíz éve kölcsönadtam és azóta sem kaptam vissza.

Most lemehetnék a könyvesboltba vagy megrendelhetném interneten, mert ma „így megy ez”. Vagy írhatnék itt párhuzamot A kis herceg és a Zabhegyező között. Nem teszem, nem ez a lényeg. Hanem ez: „Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, és az volna csak a dolgom, hogy zabot hegyezzek. Aztán a kis krapekok közül egy bele akar szaladni, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én letenném a zabot, amit hegyezek, és megfogom a krapekot. Csak ezt csinálnám egész nap. Én lennék a zabhegyező.Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen, ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség.”

Egyáltalán nem az.