„A harminc már majdnem negyven” – Hangácsi Márton a Jámbor Tehénben

hiszen multiinstrumentalista, tehát az akusztikus és az elektromos gitár mellett elektromos ütőket, loopert és más eszközöket is „bevet” a koncertjein. Lehet, hogy ez is egy titok ebben, Bob Dylan még az álla elé szájharmonikát rögzített a hatvanas évek elején, Jónás Vera vagy Hangácsi Márton egy kisebbfajta hangszerparkot szólaltat meg koncertjén.

Ezekben a produkciókban valahogy a szöveg mégis előtérbe tolakodik – ahogy mondjuk Donovan, Joan Baez vagy Bob Dylan (maradva most már nála) sem a zenéjével híresült el, hanem inkább a dalok szövegei és az előadásmód vitték a produkciót, úgy ma Petruskánál vagy Hangácsi Marcinál is megfigyelhető az erős szövegcentrikusság és az ének minősége. Hangácsi hangja (na, ez a szókapcsolat, alig vártam, hogy leírjam..!) többek között a Kőbányai Stúdióban edződött, pallérozódott, annyira, hogy egy élő koncertjén lehet, hogy arra kapja fel a fejét a közönség vagy éppen hallgat el… Kocsmakoncerten ugye, elég nehéz azt elérni, hogy valaki vagy valakik a székeken ülve sörözgetés közben ne beszélgessenek, de ha az elérte az előadó, hogy mondjuk csendesebben beszélgetnek, mert odafigyelnek, az már jó, s ha pedig még énekelnek és tapsolnak is, akkor bingó, minden jól működik.

Dalok harmincas pasiknak… és nőknek

Valahogy ez történt az udvarhelyi koncerten is – kb. harmincfős hallgatóság előtt, amelyből mondjuk úgy húsz elejétől odafigyelt, megelőlegezve a bizalmat az előadónak. Akinek nyilván nincs akkora gyakorlata és hosszú évek alatt elsajátított profizmusa, mint mondjuk Pély Barnának, nem is annyira „szépfiú”, hiszen kopasz, szakállas, ehhez jár egy kis sörpocak és egy kioldódó sneaker, de

aki több zenekarban is játszott, Pestre kerülve volt utcazenész és minden, ami ebben a műfajban benne van. Dalaiban kendőzetlenül mesél magáról és generációjáról, kicsit érzed a pesti belvárosi romkocsmákban árult kézműves söröknek a jótállási idejének lejártát, látod a járdára dobott csikket, érzed az ott pénteken este megismert lány keleties parfümjét, s hallod a másnap reggeli kávéfőző rotyogását, mialatt paprikát harapsz a pástétomos kenyér mellé.   

Ezt sugallja a Majdnem 40 című dal is a második lemezről („De még egy kör a Madách téren / és taxiba szállsz / én még a törökhöz bemegyek enni, / ahhoz nem kell éhesnek lenni”), illetve az Is That What I Want? is. Van néhány magyar dala is, de a szerzemények többsége angolul van, talán az évek folyamán arra jött rá, hogy ez így jó.

Első lemeze, a My True Fairy Tale 2017 májusban jelent meg, a második, a <30 címet viselő pedig két évvel később – van egy Szederrel közösen készített dala is, ez a második lemezen is megjelent, de amúgy minden felületen hallgatható, kereshető, és szerencsére elég rendszeresen fel is lép nemcsak Budapesten, hanem másutt is, építgeti a karrierjét – persze, az ismertséghez évek kellenek, mert a sikert ma már nem mérik ingyen senkinek. No meg kellenek az ilyen apró koncertek is, mint az udvarhelyi, Budapesttől távol, hogy minél szélesebb körben legyen ismert egy-egy előadó. Következőkor már nem ismeretlenül tér vissza ide vagy bárhová.

És igen, ha tetszett, a koncert végén oda lehet menni az ilyen emberekhez, meg lehet hívni őket sörre, lehet vásárolni tőlük vászonszatyrot, CD-t, vicces kulcstartót, bögrét (ha van) az „így támogasd a művészedet” írás alapján, no meg lehet váltani néhány kedves szót – hidd el, jólesik nekik, főleg akkor, ha a CD-jüket meg sem hallgatod, mert Spotify-on és Youtube-on már rég be van listázva a munkásságuk… Jó ez így.