Az ember az útról. Száz éve született Jack Kerouac

a Massachusetts állambeli Lowellben, Boston mellett, szülei Kanadából bevándorolt franciák voltak – a kis Jack-et még Jean-Louis Lebris de Kerouac néven anyakönyvezték,

Kerouacot New York tette azzá, ami lett – a negyvenes-ötvenes évekbeli ottani művészek, írók, festők, zenészek milliője volt az, amelyben Jack otthonra talált szellemileg. Bár sportolónak készült (amerikai futball), emiatt ösztöndíjat is kapott, az irodalom, az írás kezdte izgatni, hiszen társai is jobbára költők és írók voltak, többek között Allen Ginsberg vagy Lawrence Ferlinghetti.

vagy a filmművészetben néhány alapműnek, például a Szelíd motorosoknak. Ez az életérzés nemcsak az ötvenes-hatvanas évekre szólt, hanem bizonyos szempontokból még ma is érezhető.

Vágvölgyi B. András szerint

– ez a mondat azért eléggé odakoppint a néhány évvel ezelőtt „virágkorukat” élő úgynevezett hipsztereknek. Holott nem volt új a nap alatt, mert például a kilencvenes évek elején is végigsöpört a neohippi-életérzés a világ jobbik felén, gondoljunk csak az újra felfedezett trapéznadrágokra, vászontarisznyákra és az olyan zenekarokra, mint például a Kula Shaker.

hogy így fejezzem ki magam. „A romló nyugat ópiuma”, hogy még világosabb legyen, hogy mire is gondolok, vagy mire is gondolnak azok az emberek, akik úgy nőttek fel, hogy habár az ember életét és  világnézetét ugyan felülről próbálták befolyásolni és irányítani, a kísérlet – egyelőre – igen csúfos kudarcba fulladt. Köszönhetően többek között a zenének, az irodalomnak, egyáltalán a művészeteknek.  

No de ne fussunk bele a moralizálásba, visszatérve az Úton kéziratának legendájára, állítólag Kerouac azt mondta róla Robert Giroux szerkesztőnek, hogy a szöveget „a Szentlélek diktálta” – ez a kézirat volt az a bizonyos papírtekercs, amelyen azért jó sokat változtatott a szerző és a szerkesztők. Az eredeti tekercs 2007-ben jelent meg Amerikában, magyarul négy évvel később jött ki M. Nagy Miklós fordításában, aki igen szakavatott fordító – a könyv előszavát is ő jegyzi, amelyben nagyon sok ismeretet leír az Úton keletkezéséről. Ami a fordításokat illeti, ez már a harmadik ismert és „hivatalos” magyar fordítás: az elsőt még Déry György készítette (ez a verzió jelent meg 1970-ben Romániban a Kriterion kiadó jóvoltából), a másodikat az említett Bartos Tibor, a harmadik pedig az M. Nagy Miklós-féle. Amúgy az első kettőben rengeteg hiba van, ha az eredetivel vetjük össze, erről érdemes elolvasni ezt.

Legenda volt még életében, hiszen az akkori világ legnagyobb hatású pop-rockzenekarai és előadói hivatkoztak rá, például Bob Dylan, a Beatles vagy a Rolling Stones, tulajdonképpen őt tartották az ún. beat-nemzedék egyik ősatyjának az Úton miatt. A könyv, ami legalább annyira jelentős, mint Salinger Zabhegyezője, illetve Ken Kesey, egy másik akkori kortárs amerikai író későbbi regénye, a Száll a kakukk fészkére. Megfilmesítésért kiáltott ugyan, de sokáig nem lett semmi belőle, amikor meg nagy későre valakik vászonra vitték, teljesen elmaradt a hatása. Az 2012-ben, már az eredeti szöveg megjelenése után elkészült film az alapanyaghoz képest sajnos elég gyatrára sikerült, még a két főszereplő, Sam Riley és Garrett Hedlund sem tudták megmenteni Walter Salles alkotását. Sokszor vagyunk így vele, hogy egész egyszerűen a film a nyomába sem tud érni annak, amiből született – szerencsére vannak kivételek, de az Úton pont nem az.

Jack Kerouac különleges írásművészete viszont nagy kivétel és igen fontos kiindulópont: az általa és társai által elindított kultúrtörténeti korszak gyakorlatilag még ma, száz évvel születése és jóval több mint ötven évvel a halála után sem zárult le.