Az ember, aki nagyon is ott volt. Németh Róbert: Nem vagyok itt

A Nem vagyok itt egyfajta popkulturális utazás is az utóbbi ötven évben, hiszen a regény egyes szám első személyű szereplője, Niedics Péter tulajdonképpen az író-zenész alteregója – a könyvben leírt popkulturális utalásokból, budapesti történetekből könnyű rájönni, hogy ezek az ő emlékei. Nem kesergő nosztalgiázásról van itt szó, hanem emlékezésről, ami nagyon fontos különbség, és legalább akkora, mint amekkora mondjuk a magány és az egyedüllét között van. Az egyiknek ugyanis van tartalma – és Németh Róbert könyvének is van tartalma, tehát nehogy valaki arra gondoljon, hogy ez egy kiégett negyvenes értelmiségi világfájdalommal megtöltött, vékony hangú óbégatása. Nem, nem az, mint ahogy például Nick Hornby könyvei sem azok, főleg a Pop, csajok, satöbbi (Németh könyvét olvasva nem tudott nem eszembe jutni az angol író több regénye, de főképp ez és a Fociláz) nem az, hanem csupán arról van szó, hogy ezekről a lelkünkben kavargó dolgokról beszélni kell, írni kell.

A könyvnek amúgy nincs klasszikus íve, nem lineáris, nem kronologikus sorrendben meséli el a történeteket – amúgy ezek sem „nagy” sztorik, csupán egy hétköznapi élet velejárói, de a Niedics Péter nevű főhős például nem lesz egy igen ismert, eleinte brit-popot, majd alternatív rockzenét játszó együttes tagja... Olyan történetek vannak benne, amelyek arról szólnak, hogy gimnazistaként barátokként hogyan léptek be egy olyan, igen fiatal szervezetbe, amely ma a hatalmi elitet adja Magyarországon, hogy Amsztergomnak becézték Esztergomot, ahová tanítóképzőbe jártak, milyen volt a kocka Ladával a Balatonra menni, hogy nagyapa hogyan borotválkozott minden reggel. Hogyan hozta haza őket Amszterdamból egy betépett holland sírásó (nem mellesleg Amszterdamban mellette ment el Iggy Pop, Isztambulban Bob Geldof és 2006-ban együtt pisilt a Szigeten Thom Yorke-kal), s ahogy felülsz egy lassú magyar személyvonatra, rögtön megüt a rántott csirke és a csemegeuborka szaga, nem beszélve a szisszenő Borsodiról és az ablak mellé ledobott Magyar Narancsról, amelyből éppen a Faith no More-ról olvasunk…

Nagy mennyiségű foci és zene a sorok között, utalás a kilencvenes évek elején felbukkanó, igen különleges hangvételű zenekarokra, azok meghatározó tagjaira: felismerhető néhai David Bornstein (Andersen zenekar) vagy a sajnos már szintén néhai Őz Zsolt (Vidámpark együttes) egy-egy sztoriban (utóbbi zokniban érkezett meg Prágába 1990-ben a Rolling Stones-koncertre), de többször megjelenik a háttérben a Kispál és a Borz, illetve hát az az érzés, amikor azt találgatod magadban egy kocsmában, miközben megy a zene, hogy a Kraftwerk után jöhet-e egy Cure, a Clasht pedig követheti-e egy David Bowie-szám…

Ilyenkor tél derekán talán több időnk van emlékezni, nemcsak a tavalyi évre – Németh Robi könyvét pont erre ajánlom generációmnak és nemcsak. Egy-két délután, néhány nyugodt óra alatt elolvasható, itt pedig egy, a szerző által készített dallista is hozzárendelhető.

(Németh Róbert: Nem vagyok itt, 195 oldal, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2021)