Az elszigeteltség drámája: Ibsen világhírű darabja a kolozsvári színházban

nem könnyű olyan színésznőt találni a cím- és kulcsszerepre, aki képes végigvinni úgymond a hátán az előadást, megszemélyesíteni azt a (drámai) figurát, amit Ibsen tolla papírra és képzeletünk elénk vetített. Andrei Șerban Kézdi Imola személyében találta meg a darab hősnőjét, a román rendező és a kincses város társulatának találkozásából újabb kiváló előadás született.

A Hedda Gablert Erdély szinte összes magyar színháza bemutatta, Andrei Șerban 2012-ben látta elérkezettnek az időt arra, hogy Kolozsváron is színre vigye Ibsen drámáját. (Egyébként magyar nyelvterületen igen kedveltek a norvég szerző drámái, néhányat – például Peer Gynt, Rosmersholm, Nóra – bemutattak a kincses város színpadán is.)

A rendező a premier előtt kiemelte: „Ibsen szereplői képtelenek elfogadni középszerűségüket. Egyedül Hedda tud hazugságaikról és képmutatásukról, de mivel önmagát nem ismeri, vagy arisztokratikus arroganciával viszonyul mindenhez, vagy pedig olyan, mint egy hamis ideálokra építő világban eltévedt gyermek. Hedda fokozatosan egy narcisztikus illúzió áldozata lesz: azt képzeli, hogy mindenki fölött áll, és közben egyre elszigeteltebbé válik, képtelen lesz valódi kapcsolatok kialakítására”.

Tükörképek

Ibsen drámájában Hedda tulajdonképpen önmagával vívja küzdelmeit. Attól lesz depressziós, hogy rájön: minden, ami körülveszi hamis, kicsinyes, megjátszott. „A valóság arculcsapásként hat rá. A többiektől eltérően nem próbál alkalmazkodni, hanem a fantázia és az illúziók titkos világába menekül, mígnem az egész építmény összeomlik” – jellemezte a rendező a darab hősnőjét. Șerban szerint Ibsen nem tekintette Heddát áldozatnak, mint ahogyan sokan értelmezni szokták. Ám egy olyan világban, ahol gazdasági válság van, ahol másról sincs szó, mint a pénz által történő szabadulásról, ahol az emberek a társadalmi státusz elvesztésének a félelmében élnek, ahol mindent az anyagi érdekek határoznak meg, ahonnan hiányzik a szeretet, a házastársi kapcsolatok pedig katasztrofálisak, a szereplők számára nem marad más hátra, mint ezekben az ál-értékekben keresni az élet értelmét – magyarázta a bemutató előtt Andrei Șerban. „A mai ember tükörképei ők, a beteljesületlen emberi teljesítőképesség drámáját mutatják fel. A darab kérdése: lehet-e élni ideálok nélkül?” – mondta a rendező Ibsen darabjáról.  

A színészek ismerős típusokat formálnak meg. Kézdi Imola Heddája a legkevésbé elrajzolt, viszont pontosan használja a karakteréből fakadó ambivalenciát a nézői eltartás vagy empátia felkeltésére. Bogdán Zsolt Tesmanja Julle néni hatalmas mellén pihenő infantilis papucsférj, az örökös másodhegedűs szakmai és szerelmi értelemben egyaránt.

Nemzetközi visszhang

A kolozsváriak néhány éve még Japánba is eljutottak a darabbal, az előadás utáni beszélgetésen a kritikusok az egyik legformabontóbb Hedda-előadásként emlegették, kiemelve az előadás tragikomikus jellegét, ami a főszereplő vergődése és a játék humora közt megszülető feszültségből fakad. A magyar fővárosban is felfigyeltek a kolozsváriak produkciójára, Zappe László kritikus a Népszabadság 2012. január 30-i számában így vélekedett az előadásról: „Kézdi Imola Hedda Gablere a kolozsvári stúdióteremben egy bájos szörnyeteg. Szeszélyből bármire képes. Unalomból, céltalanságból támadnak az ötletei, melyek megmozgatják egész környezetét. Csak őt hagyják hidegen. Őt semmi és senki sem boldogíthatja, és boldogtalanságával mindenkit kínoz, akit megérint. A remek előadás e boldogtalanság feltárása, elemzése, komikumának alapos kibontása és tragédiájának elbeszélése.” Kovács Bálint pedig az Origón így írt: „Kézdi Imola az évad egyik legjobb alakítását nyújtja Andrei Șerban és a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában. Șerban Ibsen-rendezése eltörli a kétértelműséget, cseppet sem vidám, de azért jókat mulat rajta a néző.”

Ha még nem láttuk a kolozsváriak előadását, ideje megnézni, ha láttuk, akkor érdemes újra felfedezni a kiváló rendezést és a nagyszerű alakításokat.