Arra várnak, hogy emberszámba vegyék őket: újabb riportkötet a szórványról

 – Mi vonz téged a szórványba? Az elmúlt évek alatt hol fordultál meg, milyen szórványmagyarokkal ismerkedtél meg?
– Könyvbemutatóimon, előadásaimon mindig elmondom, hogy míg húsz évvel ezelőtt a kíváncsiság vitt a szórványba, nem sokkal azután már a szakmai kihívás volt a mozgatórugóm. Egy idő után viszont ez is alakult, jó ideje már hivatásnak érzem a szórvány felkeresését, felkutatását. Az ország bármelyik szegletébe látogatok el, mindenütt, de abszolút mindenütt azt érzem, hogy ezek az elenyésző arányú és számú kisebbségbe került emberek alig várják, hogy valaki lehajoljon hozzájuk, emberszámba vegye őket. Szomjúhozzák a gondoskodást, a figyelmet. Mérhetetlen szeretettel fogadnak, pedig én a gondoskodás és a figyelem nagyon vékonyka kis szeletét tudom biztosítani nekik. Azzal is tisztában vagyok, hogy tiszteletük és szeretetük nem feltétlenül a két szép szememnek szól, hanem annak az közéleti embernek, ez esetben az erdélyi magyar újságírónak, aki betéved a közösségükbe, érdeklődik az életük felől. A Mócvidék kellős közepén élő őshonos magyarok vagy az ötven évvel ezelőtt a Regátba vetődött székelyföldiek egyaránt a velük való törődést értékelik a leginkább. A legtöbb helyen elmondják, hogy újságíró húsz-harminc vagy akár negyven évvel ezelőtt kereste fel őket utoljára.

Az emberekben semmiként nem a komolyan gondolt összetartozás hitét erősítik, hanem egyre inkább az elárvultság érzését keltik. És ezt nem csak János bácsi vagy Mari néni éli meg ilyen formában, hanem a még megmaradt, maroknyi helyi elit is, a pap, a tanító, az RMDSZ-elnök.

– Úgy tudom, hídnak szánod a köteteket a szórványban és a nem szórványban élő magyarok közt. Mi a célja ennek a hídnak, és miért van szükség rá?
– El sem tudjuk képzelni, mekkora nagy szakadás van az erdélyi tömbmagyarság és a szórvány közt. Székelyföldön például sokan csak annyit tudnak az elszigetelten élő dél-erdélyi magyarokról, hogy szinte egyáltalán, vagy szerencsésebb esetben nagyon furcsán beszélik az anyanyelvüket. A tömbben élők közül egyesek nem is gondolnak arra, hogy az a szórványmagyar, akinek esetleg hetekig nincs kivel gyakorolnia az anyanyelvét, pont olyan magyarnak érzi magát, mint a székelyudvarhelyi, csíkszeredai vagy kézdivásárhelyi székely. Szerencsére ezt a szakadást mind a Hargita, mind a Kovászna megyei önkormányzat vezetői, ha későre is, de felfedezték, és tenni próbálnak a távolság csökkentése érdekében. És apropó távolság: számos esetben mindössze néhány tíz, esetleg száz-százötven kilométer választ el a szórványban élő testvéreinktől. Amikor felkerekedünk egy több napos kirándulásra – az Erdélyi-érchegységbe, a Gyimeseken túlra, Moldvába, az Olt-völgyén Vâlceára, vagy akár Maros, Hargita és Kovászna egy karnyújtásnyira lévő, román többségű térségeibe –, ne robogjunk át ezeken a településeken, mint gyorsvonat a kisállomáson; álljunk meg, kopogjunk be ezekhez a magukra maradott emberekhez, lépjünk be az istentiszteleteikre, miséikre, vagy akár keressük fel otthonaikban. Nem élelmiszercsomagot vagy ruházati segélyt várnak tőlünk, mindössze egy kis törődést. Azt, amire mi is igényt tartunk az anyaországiaktól. Arra szoktam biztatni a román tengerparton nyaraló ismerőseimet is, ha az ott töltött egy hét alatt egy borúsabb, netán esős reggelre ébrednek, üljenek autóba, és kocsikázzanak el a Konstancától alig 20 kilométerre északra fekvő csángó faluba, Ojtozra. Jelentős élményben lesz részük. Arról nem is beszélve, hogy puszta jelenlétükkel, magyar szavaikkal és gondolataikkal mekkora örömet szereznek a legkeletebbi magyar település lakóinak.

– Hogy látod a szórvány magyar jövőjét? Véleményed szerint van-e más út számukra, mint a beolvadás?
– Mindaddig, amíg szinte minden településen és településért él és a nemzet napszámosaként dolgozik egy-egy „kovászember”, ha megerősödnének a tömb és szórvány közötti kulturális, oktatási, de főként emberi kapcsolatok, ha a szülőkben lehetne tudatosítani azt, hogy gyermekeik jövőjét nem kizárólagosan a román nyelvű iskola biztosítja, ha csúcspolitikusaink, félretéve a választások előtt elvégzett számításaikat ezekre a térségekre is nagyobb figyelmet szentelnének, lassítani lehetne a folyamatot. A megfordításra csak egy pár helyen és szinte csodával határos konjunktúrában számíthatnánk. A kérdés második felére válaszolva határozottan állítom, hogy van más út, mint a beolvadás. Ha a középkorúak, de főleg a fiatalok szüleik, nagyszüleik útján haladnának tovább, és büszkén vállalnák származásukat és nyelvüket, lehet, hogy egy szép napon ők is elfogynának, de legalább tudnák, tudnánk, hogy magyarként élték le életüket.

 – A riportok során mivel volt a legnehezebb találkozni? Meg tud-e lepni még szórványkérdésben valami?
– Egyértelműen a kilátástalansággal. Bármekkora életkedvvel és tenni akarással rendelkezik egy-egy kisebb közösség, nem lehet eltekinteni tagjai előrehaladott életkorától. Számos településsel, közösséggel, irányítójával a riportutat követő időszakban is tartom a kapcsolatot. Fájó, amikor a telefonbeszélgetésünk vagy az újratalálkozásunk azzal kezdődik, hogy „emlékszik-e még X bácsira, vagy Y nénire?”. Mert X bácsi vagy Y néni ma már csak emlék. Eddig legalább kétszáz szórványtelepülésen jártam, sok mindent láttam, tapasztaltam, akár azt is mondhatnám, hogy engem már semmi nem tud meglepni.

Akkor is teszi a dolgát, amikor mások – jóval magasabb polcról – már rég lemondtak az adott közösségről. Meglepnek – de nem kellemesen – azok az erdélyi római katolikus papok, akik képtelenek nemzetben gondolkodni; református vagy unitárius kollégáiktól eltérően számukra egyetlen dolog szent: a vallás és annak követőinek a száma. Tisztelet a kivételnek. Meglep, és örök rejtély marad számomra egyes szülők retrográd felfogása, mely szerint a gyermeket román osztályba kell íratni ahhoz, hogy az életben érvényesüljön. Ha lehet, már az előkészítő osztálytól kezdve. És most még csak nem is a vegyes házasságban élőkről beszélek.

– Folytatódnak-e a szórványba tett útjaid? Mi az, ahová feltétlenül elmennél, mi az, amit feltétlenül megírnál még?
– Amennyiben igény mutatkozik ezekre az írásokra, mindenképpen. Az első kötet számomra is meglepő fogadtatása mindenképpen erre ösztönöz. Remélem, a második is elgondolkodtató olvasmányt kínál a nagyközönségnek. Nagyon sok helyen jártam, és még több helyre szeretnék eljutni. Ha a Fennvaló minden egyes évben kiteremti a külföldi útra, utakra való anyagiakat, akkor kutyakötelességemnek érzem helyi kiruccanásokkal meghálálni ezt.