Amikor az élet dramaturgiája mindent felülír

Maradt a filológia, egy fura kitérővel. A felvételin ugyanis nem lehetett tudni, hány helyet biztosítanak, és hogy biztos legyen a továbbtanulás, jelentkeztem a teológiára is. Miután a vizsgán elnyekeregtem egy zsoltárt, közölték, hogy megtoldották a gimnáziumban a létszámot, bejutottam oda. A sportiskolában szintén fenntartottak egy helyet, ha mégis amellett döntenék. Gimnazista lettem, de közben kézilabdáztam juniorként. Az Ébredés című diáklapba kezdtem írogatni, belekeveredtem a diákújságíró-szövetségbe, és ez végigkísérte a négy évemet. Olyan barátságok alakultak ki itt, amelyek húsz éve tartanak, sőt van, akivel a fesztiválon is együtt dolgozunk.

– Mit szerettél az újságírásban?
– A publicisztikákat, glosszát, jegyzetet, amely nem feltétlenül politikai-közéleti, de társadalmi jelentősége, életszaga van; kis felcsippentett dolog, laza, játékos, formailag igényesen összehozott szöveg, amit élvezet olvasni, helye van benne a véleménynek. Nagyon szerettem terepre menni, interjúkat, riportokat készíteni, olyan emberekkel találkozni, akikkel más körülmények között nem tudtam volna. Leginkább azt a folyamatot, ahogy valamit megértek, megosztok.

– Hogyhogy mégis a színház lett a veszted?
– Akkor indult először a Budapest–Marosvásárhely közös rendezői szak, jelentkeztem is, de a meghirdetett helyekre csupán két embert vettek fel. Utólag örülök, hogy nem voltam közöttük. Addigra lejártak a felvételik, így a partiumi Ady Endre Sajtókollégiumba kerültem. Innen Kolozsvárra mentem dramaturgiát tanulni.

aztán úgy alakult, hogy Nagyváradra kerültem, és ismét az újságírás került előtérbe. Amikor megint váltottam, és versenyvizsgázni mentem az ottani színházhoz, azok előtt álltam, akikről kulturális rovatvezetőként korábban éles kritikákat írtam… De amellett, hogy furcsa helyzeteket szült ez a váltakozás, hasznosnak is bizonyult, mert mindkét szakmát jól kiismertem.

– Sport, újságírás, színház. Hogy kapcsolódnak össze ezek a látszólag különböző világok?
– Számos dolog van a sportban, ami beépül a személyiségbe, főleg gyerekkorban. Ha valaki kézilabdázik, stratégiában, csapatban gondolkodik, megtanulja beosztani az energiát, és azt, hogy jól körülhatárolt tér van, szabályok, pontosan megfogalmazott célok, időkeret. Fontos a jelenlét, a helyzetek felismerése, hogy néha gyorsan, máskor kitartva a lehető legjobb döntést hozzuk meg, folyamatosan elemezzünk. Ezt a struktúrát nézve kiderül, hogy ezek közül nagyon sok az újságírásban és a színház világában is megjelenik, csak más formában. Jó esetben mindegyik egyfajta valóságot képez le. Nyilván a színházban nagyobb a szabadság, átjárható a tér, kinyújtható az idő, passzív megfigyelőből aktív részvevő lehet, a szabályok újraalkothatók belülről, néha akár közösen is.

azzal, ami adott, hogy milyen interakciók jönnek létre, mit miért és hogyan osztunk meg, hogyan töltjük ki a rendelkezésre álló teret, időt. Talán mindig mindenben ez a legfontosabb.

(a sepsiszentgyörgyi romatelepre – szerző megj.), de sokan lóvásáron voltak, mentem hát utánuk, és ott találkoztam egy tucat izgalmas figurával. Kiválasztottam egyiküket, Szabolcs rábólintott, majd személyesen is találkozott vele, Rémusz pedig elvállalta a szerepet. Aztán megkezdődött a forgatás. Elindultunk Köpecbányára egy filmes sráccal, Tóth Ridovics Mátéval, mert egy klasszikus werkfilm helyett az amatőr szereplők életét, élettereit akartuk dokumentálni.

Nagy nyomás nehezedett ránk, mert ha nincs szereplő, leáll a forgatás, és filmes közegben egy nap csúszás is nagy költség. Hétórás huzavona után végül beült az autóba, csakhogy pár kilométer után kiszállt. Egy napunk maradt találni valakit helyette, össze is jött, de ismét vissza kellett fordulnunk. Aztán egy harmadik személy elvállalta. Egész éjjel utaztunk, mire egy órával a forgatás megkezdése előtt megérkeztünk. Ezt a filmet valójában senki nem tervezte, de lett egy 3 és fél órás tömény nyersanyag. Azért is jelenik meg úgy, hogy négyünk filmje, mert teljesen rendhagyó, inkább egy közösségi munka. Az élet dramaturgiája – mint a legtöbb esetben – felülírta korábbi elképzeléseinket, ez pedig dokumentálva lett, majd összevágtuk.

– Tudom rólad, hogy szereted a kihívásokat. 2013-ban megnyertek egy székelyudvarhelyi hajléktalanok reintegrálását célzó projektnek. Milyen élményekkel maradtál?
– A város és lakói elnevezésű projekt nagyon fontos és tanulságos számomra. Az újságírás és a színház itt tudott leginkább egymáshoz kapcsolódni. Egyszeri eseménynek volt szánva, de legalább olyan fontos volt a kutatási része. A kihívást az jelentette, hogy félretegyük az előítéleteinket, a problémák mélyére lássunk, azokat felmutassuk, és megértsük a jelenséget. Mindazt, amire jutottunk, egy színházi esemény tömörítette, melyet hajléktalanokkal és önkéntesekkel mutattunk be. A mai napig beszélgetünk, ha találkozunk az utcán: mindenkinek meghatározó élmény volt. Beigazolódott, hogy még ha van is egy eltartás, passzív magatartás, meg lehet találni azokat, akik kíváncsiak, nyitottak, szeretnének részt venni környezetük alakításában, megpróbálni változtatni valamin, ami nem működik. 

– Kirándulni sem szokványos helyekre jársz. Mesélj, hol jártál, mit láttál legutóbb?
– Harminchat nap alatt körbejártam a tengert a 41 éves bogárhátú VW-mel. A legerősebb élmény Abházia volt, ahol bár keveset voltam, a bejutás sem volt egyszerű, láthattam annak a kis térségnek a szépségeit, ugyanakkor a háború nyomait is. Az utazás, ahogy a színház is, sokat segít abban, hogy más, friss szemmel lássunk, hogy nézőpontot váltsunk, valamibe elmélyedjünk, majd azt kívülről is lássuk, ha már eltávolodtunk. Útközben nem lehet elbújni a megszokások mögé, folyton félre kell tenni az előítéleteket. Számomra ezek a szemszögek, nézőpontok meghatározók. A munkám miatt is sokat utazok, járom a nemzetközi fesztiválokat, előadásokat válogatok a TESZT-re. Pár nap múlva Belgrádba, majd Szarajevóba megyek innen. Átlagban három naponta útra kelek.

– De hol érzed magad a legjobban a világon?
– Eszméletlen körülmények között utaztam, aludtam, léteztem, ezért bárhol jól tudom érezni magam. A tágas tereket szeretem, a szűk helyeket kevésbé – de sokkal fontosabb, hogy kivel vagyok, mivel töltjük ki az időt. Azok a helyek vonzanak, amelyek kereskedelmi útvonalak csomópontjai vagy kikötővárosok, ahol több kultúra találkozik, legyen az Odessza, Nápoly, Tbiliszi, Jeruzsálem vagy Szarajevó. Szeretem, ha nincsenek éles határok, hanem egybesimulnak a dolgok, jól megfér egymás mellett zsinagóga, mecset, pravoszláv vagy katolikus templom. Mivel egyes helyekre folyamatosan visszatérek, elég sok országban, városban otthonosan mozgok, tudom, hol finom a burek, a török kávé, hánykor indulnak a buszok. Ugyanakkor itthon is jó lenni, kimenni a Hargitára, Ivóba. Van ott egy szikla, ahova jól esik kiülni néha, figyelni, egyszerre belülről és kívülről látni mindent, de valójában mindenhol ezt teszem. 

– Tekintgetsz-e hazafelé?
– Amikor csak tehetem, követem, mi történik Udvarhelyen, de nem tervezek otthon élni, ahogy alapvetően nem tervezek sehol élni: többnyire mindig ott vagyok, ahol dolgom van valakivel vagy valamivel. Volt egy pont az életemben, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogyan lehet ebben a közegben olyan közösségi színházi teret – és nem intézményt! – létrehozni, amely nem kizárólagosan előadások létrejöttéről szól, hanem együttműködik a helyi közösséggel. Hogy a város kicsi, ebből a szempontból jó, mert emberi léptékkel mérhető. Egy ilyen folyamat azonban legalább tizenöt év következetes, intenzív munkát igényel, szoros együttműködést, megfelelő támogatottságot, folyamatosságot.

felülemelkedni a kicsinyes vitákon, érdekharcokon és következetesen elfogadni prioritásokat, amelyek a közösség érdekeit képviselik.

– Visszapillantva eddigi életutadra ma hogyan rajzolnád le magadat?
– Lehet, hogy valahol egy kilátón üldögélve, vagy egy oszlop mögött zsebre dugott kézzel álldogálva. De valószínű, hogy ma már inkább rábíznám olyanra, aki kívülről lát, és tud is rajzolni.