Amikor a kimondott szó egyben tett is volt

Ez a gondolkodásmód az ember fejlődésének már egy nagyon korai szakaszában megjelent, akkor, amikor maga a nyelv is kialakult. Az alteritás korában a szó teremtő erővel bírt, így jött létre a varázslat, a mágia fogalma, és minden kimondott szó egyben tett is volt. Erre a régről megőrzött beszédaktusokra manapság is van példa, ilyen például az ígéret. A házasságkötéskor is szóbeli szerződés köttetik, régen egy ígéretnek viszont a valósághoz hozzátartozó értéke volt, valódi tettnek számított megígérni valamit – magyarázta az előadó. Hozzátette, ebben a világban az írásbeliség későn alakult ki, és amikor kialakult, akkor is – egészen a 20. századig – csak a kiváltságosok sora tanulhatott meg írni, olvasni. Ám a szóban felhalmozódott kulturális hagyományok átöröklődtek a szájhagyomány útján. És bár manapság azt tartjuk, hogy a szó elszáll, annak idején nem szállt el, hanem a közös emlékezet megőrizte.

„Ennek az egyik nagyon fontos pontja a kollektív tudattalan, és egy neves pszichológus, Jung nevéhez köthető. A kollektív tudatalatti nem logikai, nem racionális tudást tartalmazó szellemi tér, fizikailag nincs jelen, viszont minden ember hozzá tud férni – manapság egyre nehezebben, régen igen könnyen. Úgy kell elképzelni, hogy egy olyan általános tudás, amelyet minden ember automatikusan tud – úgy hisszük legalábbis. Ezek a kis tudáselemek ebben a kollektív tudattalanban ősképek – archetípusok – formájában jelennek meg.

Lényeges különbség, hogy régen nem a számítógép, mobiltelefon elé ültek le és kezdték nyomkodni, ha valamilyen információra, tudásra volt szükségük, hanem körbeültek az emberek, és valaki elkezdett mesélni. Ez a művelődéstörténeti korszak egy idő után megbomlott, Max Weber intellektualizálódásnak nevezi azt a folyamatot, amely ezt a világszemléletet megbontotta. Ennek a lényege, hogy a világ mérhető, kalkulációval, számítással minden befogható, meghódítható. Ez a logika és a józan ész diadala, csak éppen az érzelmi, lelki, szellemi, hitéletbeli valóságot egy idő után teljesen kiszorította, és jött a következő művelődéstörténeti korszak, a modernitás. A modern időket a praktikus valóság jellemzi. A fizikai, materiális valóság kerül előtérbe, ahol minden megismerhető, minden meghódítható – hitték ezt a felvilágosodás korában és hiszik a mai napig. A logika és a józan ész mindenhatóvá lett. Ebben a művelődéstörténeti korszakban a mese szerepe megváltozott, átértékelődött. Megjelent a mesekutatás, gyűjtés, a mesék kategorizálása, a mesékkel való kalkuláció, a mesék mérhetősége. Ráadásul a mesegyűjtők, írók le is írták. Ez egy fontos kérdést vet fel: ha alapvetően a mese – főként a népmese – mesélésre van szánva, tehát szóbeli, ráadásul egy közösségi aktus, nem egy emberhez köthető, akkor a műmese mennyire tekinthető mesének?”

Az ötödik tévhit, hogy semmi közük a valósághoz. Pedig eredetileg ez volt a szájhagyomány, az anyanyelvünk révén a legáltalánosabb formája a tudás átadásnak, és lehetne mind a mai napig.”

A mese tehát a legősibb szóbeli műfajok egyike, az anyanyelv, a nyelv egyik legősibb megnyilvánulási formája, amely sok esetben évszázadokon át megőrződött tartalmában, motívumaiban, ősképében, szimbólumaiban. A lelki, szellemi életre vonatkozó tudás van benne, és mindig a valós élethelyzeteket modellezi. Nem egy az egyben írja le őket, hanem teremt egy másik világot, és azt párhuzamba állítja. A mesében levő életproblémák a valós élet problémái. Legtermészetesebb formája a szóbeliség, és ezáltal a nyelv elsődleges lételeme a mesének – összegezte az előadó.

Közösségi összetartozás szempontjából is fontos az anyanyelvi mese, hiszen a magyarság egyes motívumai megtalálhatók benne, úgy a keresztény korszakból, mint azelőttről. Érdekességként említette, hogy a Benedek Elek által gyűjtött székely népmesék többsége egyszerre tartalmazza a keresztény kultúrkör és az őshagyomány vallásvilágának motívumait.

Az előadó egy népmesét is megosztott a jelenlevőkkel, megmagyarázva egyes motívumokat. A mese szerint egy királyfi elindul szerencsét próbálni, és elér egy útkereszteződéshez, ahol három irányba folytathatja az útját. Az elsőnél a tábla azt írja: aki ezen az úton továbbmegy, az nem fog éhezni, viszont a lova éhen hal. Aki a második úton megy tovább, a lova túléli, de ő maga nem. A harmadik útra lépőt a szárnyas farkas széttépi. Vajon melyik utat választja a királyfi?