Akik maradtak, és akik elmentek. Belfast, ami nem is ilyen volt

Azt azért nem árt tudni, hogy Belfast katolikus negyede nagyon nem erről szólt, a hatvanas évek végén (a film 1969-ben játszódik) aztán végképp nem, erről és az egész ír helyzetről itt van egy elég jó összefoglaló, kitűnő képanyaggal. A filmben sehol egy heverő tégla, sehol egy töredezett házfal, egy pocsolya, csak a patyolattisztaság – nem létezik, hogy ezt nem lehetett volna jobban és hitelesebben megcsinálni 2021-ben. Valahogy minden olyan tökéletes a házak belsejében is, hogy nem jön, hogy elhiggye az ember, pláne akkor, ha korábban látott a témában néhány hasonló játékfilmet, amelyekből kiderül, hogy igen, lehet. Megemlíthetem itt az Apám nevében (vagy Az Atya nevében) című filmet még a kilencvenes évek közepéről. De ott van az 1972-ben lezajlott Véres vasárnapnak igen hitelesen emléket állító alkotás is, amit Paul Greengrass annyira szépen megrendezett, hogy olyan, mintha dokumentumfilmet nézne az ember. Netán a pár évvel ezelőtt készült ’71 című film is említhető, ami szintén Belfastban játszódik, és az utcai zavargásokban az egységétől leszakadó brit katona kálváriáját mutatja be.

„Az írek arra születtek, hogy elmenjenek. Különben a világ többi részének nem lenne kocsmája. Felünknek maradnia kell azért, hogy emlékezzenek azokra, akik elmentek. Minden, amire az ír népnek szüksége van a túléléshez, egy telefon, a Guiness és a Danny Boy kottája” – hangzik el a filmben egy hölgy szájából ez a néhány keserédes, de annál nagyobb igazságtartalmú mondat, s bizony, ha belegondolunk, a magyar, illetve a székely is nagyon, de nagyon sokban hasonlít az írhez. Nyelvében nyilván nem és abban sem, hogy nekünk nincs tengerünk, de a hegedűtől a pityókáig, az alkoholfogyasztási szokásoktól a költészetre való hajlamig és az állandó, évszázadokon át tartó szabadságharcokig igen sok mindenben egy húron pendülünk.

A gyerekszereplők közül a főszereplő Jude Hill telitalálat, ám a bolti lopásos jelenet annyira hiteltelen, hogy az már katasztrófa… Nem beszélve olyan másodlagos helyzetekről, hogy a kisfiú egyik, többször is felvillanó osztálytársa ázsiai – azt azért kötve hiszem, hogy abban az időben, pont Belfastban és olyan körülmények között ázsiaiak ültek volna egy iskolapadban katolikus írekkel.   

A film zenéjét Belfast talán legismertebb zenésze, Van Morrison jegyzi – a kísérődalok találóak, aktuálisak (a hatvanas évek végén voltak divatban), de az a jelenet, amikor az apa az Everlasting Love-ot énekli egy kocsmában, no, az sem életszagú. Persze, hogy egy akkori, pontosabban 1968-ban megjelent slágerről van szó, Jamie Dornan utánozza Steve Ellis-t, de kicsit olyan, mint ahogy Himesh Patel utánozta a Beatles tagjait. Nem rossz, de a jó nem ilyen, főleg ha ennyire rossz értelemben vett teátrális.

A filmet mégis a színészi játék menti meg, itt nemcsak a kissrác és a szülei  (Caitriona Balfe és az említett Jamie Dornan) figuráit hozzák nagyon jól, hanem a nagymama és a nagypapa (Judi Dench és Ciarán Hinds) fantasztikusak: öröm nézni azt a humoros, aranyos, őszinte, vagány idős házaspárt, minden gesztusuk és mondatuk élvezhető és hiteles. Holott a film cselekménye, sztorija elvileg nem rossz, a steril képek, körülmények egész egyszerűen elrontják azt, ami lehetett volna.

Azért azon nagyon, de nagyon pofára esnék, ha ez a film elvinne bár egy Oscart is, habár a színészek tényleg jók benne. Tény és való, hogy