József Attila és egy kávéházi pincér különleges kapcsolata

A nagypapa a megtalált (a Budapesti Kávésok Ipartestülete pecsétjével is ellátott) munkakönyve alapján dolgozott a Magyar Korona Kávéházban, az Astoria szállodában, a Lidó étteremben, majd feltűnik a dokumentumban egy Ipszilon nevezetű kávéház, aztán az Etoile, amely a Zoltán u. 17. szám alatt volt (Tőzsdepalota). Az Arcanumnak köszönhetően, korabeli lapok hasábjain találtunk rá az Etoile kávéházat említő cikkekre, reklámokra.

„Etoile kávéház (volt Ypszilon) Tőzsdepalota – Guy v. Nógrádi külföldi szólistával” – olvasható a hirdetés Az Est 1933. szeptember 19-ei számában. Ugyanitt 1935-ben arról adnak hírt, hogy januárban esténként Darvas Zsuzsa énekel, Szendy Lajos pedig zongorázik, szombaton és vasárnap délután a Fejér-művésztrió játszik az Etoile-ban, szeptember 16-tól pedig minden este Rátkay Márta ukuleleművész és Santa Nelly-Kálmán zongorista duója szórakoztatja a közönséget. Az Est hármaskönyvében 1937-ből a következő hirdetést találtuk: Etoile kávéház – Dancing bar, intim uzsonnahely. Bridzs-szalon. Este és vasárnap d.u. műsor tánc.

Az Esti Kurír 1936. január 5-ei lapszáma tudatja, hogy „az egyébkénként is rendkivüli népszerüségre szert tett Etoile-kávéház, Tözsdepalota, egész frappáns jelenetek szinhelye. Amikor ugyanis a külföldről leszerződtetett Black and Bond női vokálduett kitünő muzsikája felhangzik, a közönségnek valóságos extázisban tapad a figyelme a nagyszerünél nagyszerübb produkciókra. Vasár- és ünnepnap ötórai tea és tánc.”

1938-ban ugyancsak az Esti Kurírban ez a cím áll február 10-én: Fizetésképtelen a szabadságtéri Etoile-kávéház. „A napokban az érdekelt körök nagy meglepetésre fizetésképtelenséget jelentett a szabadságtéri Etoile-kávéház, amelynek helyiségei a tőzsde épületében vannak. Az Etoile-kávéház tulajdonosa Mezei László ellen a budapesti törvényszék elrendelte a csődönkivüli kényszerességi eljárást.” A tulajdonos a rossz üzletmenetre, a forgalom tetemes visszaesésére panaszkodott. Az is kiderül, a beterjesztett ideiglenes mérleg szerint a tartozások összege 66 ezer pengőt tesz ki. Az Esti Újság szerint a tulajdonos 10 ezer pengőre becsüli a kávéház eszmei értékét, illetve hogy néhány hónap alatt már az ötödik kávéház bukik meg Pesten. Kiderül, hogy a kávéház 1927-ben nyílt. A siralmas helyzetet valahogy sikerült megoldani, az októberi lapszámban ugyanis már újabb hirdetéssel találkozunk: az Etoile-ben fellép Steinhard, a kiváló humorista vidám számaival. Azt is megtudjuk, a feketekávé 90 fillérbe kerül. Hogy mikor zárt be véglegesen, arra nem találtunk adatot (ha hamarabb nem, akkor 1948 környékén szinte biztosan), viszont további érdekességek is találhatók az Etoile kávéházról a korabeli újságok hasábjain.

De mi most visszakanyarodunk a Krizmanits-történethez.

„Nagyapám elmondása szerint törzsvendég volt Kosztolányi, Karinthy, kiszolgálta az Egyesült Államokból hazatérő Molnár Ferencet, talán Faludyt is emlegette, és gyakran betért ebbe a kávéházba is József Attila. Nagyapámnak egyfajta sajátos kapcsolata volt vele. József Attila 1905-ben született, nagyapám 1909-ben, nagyjából egyidősek voltak, egy korosztály. Ahogy nagyapám fiatalkori képeit nézem, hasonló alkatú, vékony emberek voltak mindketten, alkatilag és személyiségben is hasonlítottak. Nagyapám sem volt harsány ember, inkább visszahúzódó típus. És ez a két ember napi kapcsolatban állt, beszélgettek egymással, valami barátság-féle alakulhatott ki közöttük. Nem tudom, nagyapámat mennyire érdekelték a művészetek akkor. Nem végzett felsőoktatási tanulmányokat, de tudom róla, hogy később Rousseau-t is olvasott. Nagy könyvtára volt, bár sok könyvét a nyilasok, majd a kommunisták elkobozták 1944-45-ben.” – magyarázta legifjabb Krizmanits.

Úgy vélte, a nagytatája nem tudta, nem tudhatta József Attiláról, hogy mekkora költő. Annyit tudott, hogy ez a széplelkű, szerény ember verseket ír. A kávézóban, mint a budapesti kávézók többségében, főztek is, a napi kávé mellett étkezhetett is a betérő. Saly Noémitől, a budapesti kávéházak szakavatott kutatójától, a Törzskávéházamból zenés kávéházba: séta a budapesti körutakon című könyv szerzőjétől tudjuk, hogy egyes kávéházakban, például a Japán kávéházban lehetett kérni „javító kávét”, vagy „javító tejet”, illetve ugyanígy „javító tésztát” és „javító mákot”, amíg a kiinduláshoz képest dupla adag nem lett a sok javítgatástól.

A Japánban József Attila Kraszner Menyhért kávés kitüntető figyelmében részesült. De, mint kiderült, máshol is kedvelték a gyakorta nélkülöző fiatal költőt, például az Etoile-ben Krizmanits József. „József Attilának sokszor nem volt pénze, ezt tudjuk az emlékirataiból, verseiből, kortársaktól, rendre nyomorúságos, szegény körülmények között élt. De mint törzsvendég, megtehette, hogy hitelre fogyasszon. Nagyapám mélyen tisztelte József Attilát, és becsülte benne, hogy amikor került egy kevés pénze, mindig ment és törlesztett. Amikor beszélgettünk, nagyapám sokszor kiemelte ezt. Aztán egyszer, mintegy mellékesen megemlítette, hogy József Attila elvileg mai napig tartozik három pengővel a családnak. Akkor nagyapa heti fizetése húsz pengő volt. Tehát ez a három pengő nem volt annyira kevés pénz, de nem is volt hatalmas összeg. Úgyhogy ezt majd vagy a túlvilágon rendezik, vagy ha ránk, örökösökre száll ez a történet, akkor a legnagyobb tisztelet és öröm, hogy legalább egy-két kávéval segíthette a család a magyar irodalomtörténet kiemelkedő nagyságának életét” – vázolta az unoka.

Érdekes adalék a költő életéhez, hogy egyszer nagypapa olvasott valamelyik folyóiratban egy részletekben leközölt, szerelmi háromszögről szóló regényt, amelyben két férfi vetélkedett egy nő kegyeiért. A könyv befejező részéről valamiképp lemaradt, ezért megkérdezte az épp a kávéházban tartózkodó József Attilát, hogy miképp fejezné be a történetet. Szarkasztikus humorát jól mutatja, hogy erre csak annyit felelt: „Kiküldeném őket a frontra”.

Szintén a nagyapa visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy ha néha kért is ételt a kávéházban a költő, akkor csak főzeléket rendelt, mert egyébre nem volt pénze.

„A kommunista államhatalmat nem szívelte. ’45-ben még parasztpárti képviselő volt Vas megyében. Később aztán felismerte, hogy a megváltozott világban nem érdemes tiltakozni, és a falusiakkal együtt téeszt csinált, a saját földjéből is, és elvállalta annak vezetését. Pici falu Pósfa, a másik két település, Hegyfalu és Szeleste is. Ő lett az egyik helyi téesz »értelmiségi« embere, elnöke, mindent vitt a vállán. Kapott is egy kisebb idegösszeomlást 1954-ben, kicsit bele is rokkant, mint nagyon sokan mások. Lemondott, sima »mezei tag« lett, majd könyvelő, később főkönyvelő.  Valójában ő volt az egyik kulák a faluban, viszonylag sok földje volt, de így nem minősítették annak. Nem mindenki volt azonban ilyen szerencsés, unokatestvérét koholt vádak alapján tíz évre elítélték, de a „biztonság kedvéért” a Kommunisták Ifjúsági Szövetsége (KISZ) elődjének számító Dolgozók Ifjúsági Szövetsége (DISZ) verőlegényei úgy megverték, hogy tüdővérzésben meghalt. Mindenesetre nagyon jól működött ez a téesz, mindig mentek kivizsgálni, mert azt hitték, valami stikli van. Nem volt stikli, rend volt. Az 1950-es években a kis termelő szervezetek országos versenyét megnyerték. 1967–1974 között aztán a három falu immár egyesült, több mint 10 ezer hektár méretű téeszének lett az elnöke, 1974-ben, nyugdíjba vonulásakor végül meg is kapta a munkaérdemrend ezüst fokozatát. Amúgy haragudott rájuk, mert először az arany fokozatot ígérték neki. Antall József, a rendszerváltó miniszterelnök is ezt a kitüntetést kapta meg később. Tehát megkapták olyanok is, akik nem voltak az azóta szerencsére letűnt rendszer szekértolói. Nem »rebbeliskedtek«, élték az életüket.”

A család őriz egy újságcikket is: az Új Tükör újságírója látogatta meg 1964-ben a téeszt, és riportot írt róluk. A kétoldalas írás címe: Krizmanics és társai. Többek között arról is szó van benne, hogy hogyan lett a »kávés emberből« gazdálkodó, aki felnőtt fejjel tanult meg gazdálkodni. A cikket egy fiatal újságíró jegyezte: Csurka István.

Csurka így írt Krizmanitsról: „Mindennek, ami mozog, lelke van. A jól mozgó, előre haladó pósfai szövetkezetnek Krizmanics könyvelő a lelke. […] Korszerű sorsú ember Krizmanics. 1944-ig Pesten élt. Pincér volt, több helyen tanult, végül szülei bárjában, a »Corvin«-ban dolgozott. 44-ben hazajött szülőföldjére, Pósfára. Felfrissítette mezőgazdasági ismereteit, gazdálkodni kezdett, vagy 15 hold jó földön. Sorsában azonban nem ez a korszerű, ez csak az első megsejtése a történelem irányának, a saját lehetőségeinek. A fontosabb a következő lépés: 50-ben elsőnek érti meg az idő szavát, megszervezi az első pósfai szövetkezetet, a mainak az ősét, és három évig az elnöke is. Ez már komoly lépés. A pesti pincér, a kávés, az üzletember, 1950-ben téeszelnök lesz, és a lehetőségekhez képest jó szövetkezetet csinál a zsellérekkel.”

„Nagypapámra úgy emlékszem, hogy talán szigorú, de nagyon jólelkű ember volt.