Az átültetett alföldi asszony: Bakk Takács Sára

A Hazulról haza – Székelyudvarhelyről Székkutasra című memoár 1997-ben jelent meg először magánkiadásban, majd 2009-ben annak kibővített változata is napvilágot látott a Kriterion kiadónál. Abban az évben a Marosvásárhelyi Könyvvásáron volt a bemutatója. „Minden sora kordokumentum” – ezzel a címmel írt cikket Jakab Árpád a könyvről az Udvarhelyi Híradó 1997. szeptember 16-ai lapszámában.

A könyv 300 oldala tömény hely- és kultúrtörténelem, egyszerre család- és közösségtörténet. A Bakk családnak ugyanis nem akármilyen szerepe volt Székelyföld kultúrájának megőrzésében: ma is álló Bethlen Gábor utcai házukban vagy homoródfürdői villájukban a legnehezebb időszakokban, a negyvenes-ötvenes-hatvanas években a magyar kultúra olyan nagyságai fordultak meg, mint Tamási Áron, Móricz Zsigmond, Féja Géza, Németh László, Tompa László, Nagy Imre festőművész vagy az akkor még „fiatalabbnak” számító Kányádi Sándor és Sütő András. Utóbbiról – felismerve leendő írói nagyságát – azt mondta Tamási Bakkéknak 1957-ben: „Erre a fiúra vigyázzatok”. Bakk Takács Sára szerepe azonban túlmutatott az írói közösség összetartásán: Tamási Áron 1966-ban bekövetkezett halála után ő volt az, aki megszervezte a koporsó hazahozatalát Budapestről és a farkaslaki temetést.

A „négylevelűek”

A Bakk családról sok írott anyag, visszaemlékezés maradt fenn, ráadásul nem csak az idősebb udvarhelyi generáció őrzi az emléküket. Beke György 1997-ben, a Pannon Tükörben például többek között ezt írta:

Dr. Bakk Elek 1899-ben született Felsőboldogfalván, a Református Kollégium eminens tanulója volt, majd az orvosi egyetem budapesti elvégzése után Bukarestbe került: a harmincas években nagy szerepe volt a román főváros magyarságának kulturális életében. Észak-Erdély visszacsatolása után, 1940 őszén a belgyógyász főorvos hazaköltözött Székelyudvarhelyre, ahol megismerkedett a húszéves gyakornok orvosnővel, a magyarországi Székkutasról származó Takács Sárával.

1942-ben házasodtak össze, két lányuk született, a ma Marosvásárhelyen élő nyugalmazott orvos, Éva és a Kolozsváron zenepedagógusként és szakíróként ismert László-Bakk Anikó. Bakk Elek nemcsak ismert orvos volt, hanem tudományos szakíró is, hiszen rengeteg ismeretterjesztő cikke jelent meg korabeli lapokban, az ő nevéhez fűződik a szejkefürdői mofetta kiépítése, de tervei között volt az udvarhelyi gyógyfürdő létrehozása is. 1972-ben hunyt el, a város 2003-ban Pro Urbe-díjjal tüntette ki. Alkalmam volt hallani Kányádi Sándort, aki 2011-ben, egy székelyudvarhelyi közönségtalálkozón megjegyezte, hogy „egy szobrot talán Bakk Elek is megérdemelne ebben a városban”.

„Ne menjen el, doktornéni...”

A tíz éve elhunyt Dr. Bakk Takács Sára életútja több szempontból is nagyon különleges. 1922. január 31-én született a Békéscsaba és Hódmezővásárhely közötti Székkutason, a „parasztapostolnak” is hívott Gregus Máté unokája volt – nagyapjának visszaemlékezéseit az említett kötetében közölte. Sára Hódmezővásárhelyen érettségizett, az orvosi egyetemet Szegeden kezdte el, majd 1949. június 30-án, sok-sok viszontagság után Marosvásárhelyen, a Bolyai Egyetemen avatták doktorrá, közvetlenül annak megszűnése előtt. Fül-orr-gégész és sebészorvos volt a székelyudvarhelyi kórházban, egészen 1977-es nyugdíjba vonulásáig.

Férje halála után, 1972-ben azt tervezte, hogy visszaköltözik szülőföldjére, az Alföldre. Ezt végül nem tette meg, akkoriban ugyanis egy betege szájából elhangzott egy számára fontos mondat: „Ne menjen el, doktornéni, maga nekünk egy kicsi Magyarország.” Ez marasztalta. És úgy maradt itt, hogy a hetvenes-nyolcvanas években, azokban a nehéz évtizedekben alföldi konoksága, akaratossága sarkallta a székelyudvarhelyiek között olyan tettekre, amikért a város kultúrakedvelő közössége ma is hálás lehet.

Azokat a dolgokat ugyanis, amelyeket az akkori nehéz idők ellenére az orvosnő „kihozott a rendszerből”, talán évtizedek múltán is emlegetni fogjuk.

Traktorokkal a Hargitáról

Bakk Takács Sára volt jó három évtizedig a több mint százéves Székely Dalegylet zászlóanyája. A dalegylet százéves évfordulójára elkészült híres dombormű, a Ballada is részben neki köszönhető, hiszen Szervátiusz Jenő szobrászművész a Bakk család házának udvarán pillantotta meg a két vastag juharfadeszkát, azt fogatta össze vaspánttal, majd faragta bele a ma a Művelődési Ház legfőbb ékességének számító, lenyűgöző alkotását 1968–69-ben.

A művész fába faragott munkái közül ez a legmonumentálisabb, a legnagyobb kőbe faragott műve pedig a farkaslaki Tamási Áron-emlékmű, amit fiával, Tiborral ketten alkottak meg a hetvenes évek elején.

A Bakk-házaspár síremléke a székelyudvarhelyi belvárosi református temetőkert felső részében áll – ahogy a házuk is néhány lépésre, úgy sírjuk is alig néhány méterre van a Csanády család sírkertjétől. Régi családok, emberek, személyek pihennek itt, akiknek egykori tevékenysége folytán talán ma jobban, szebben és magyarabbul élhetünk idehaza, mint valahol másutt.