Tükör a léleknek. Nem az üléseken zajlik a pszichoterápia

Együtt keressük azokat a külső, belső erőforrásokat, amelyek segítik, hogy megoldja a problémáit. Sokszor hosszabb folyamat, több találkozás során válik világossá az emberben, hogyan tudna változtatni a helyzetén. Segítségemmel ugyan, de ő jön rá, mert nem tartom magam gyógyítónak. Én vele szemben egy olyan másik ember vagyok, aki az adott problémában nem érintett, és ez, valamint a pszichoterápia szabályai lehetővé teszik, hogy higgadtan, érzelmek befolyása nélkül több perspektívát lásson, mint az, akinek látása be van szűkülve, akár annyira, hogy csak az öngyilkosságot tekinti az egyetlen megoldásnak.

Van olyan is, aki eljön egyszer-kétszer, aztán többször nem látjuk egymást, vannak olyanok is, akik a hetedik ülés környékén döntenek úgy, hogy nem folytatják. Ha bejelentik, hogy ez most nagyon nehéz, ijesztő, inkább nem folytatnák, akkor tudunk róla beszélni, és ez előre viszi a terápiát, sok esetben ilyenkor kerülünk célegyenesbe. Ha búcsúzás nélkül távoznak, nem marad más, mint elfogadni, remélve, hogy elboldogul, visszatér, vagy rábukkan más segítőre.

– Rendszerszemléletű az ön által választott pszichoterápiás módszer. Mit kell ezen érteni?
– A rendszerelmélet áll legközelebb hozzám, ami kimondja, hogy minden mindennel összefüggésben van. Nem lehet csak az egyént vizsgálni. A bepisilő nyolcéves fiú lehet, hogy csak tünethordozó, a probléma apa és anya, vagy akár az asszony és anyósa között van. A rendszerszemlélet szerint a gyenge láncszem az, akin meglátszik, ha baj van, és ezt a családban, a kapcsolatokban kell keresni. Így, ha egyéni terápia van, akkor a klienssel beszélünk ezekről, ha családterápia, akkor behívjuk a család összes tagját, még a nehezebben igent mondó apát is, mert ő is a családhoz tartozik. Az a tapasztalat, hogy egy idő után a férfi is szívesen jön, ha megérzi, hogy itt valami jó történik, ami rajtuk segít. Igazából a kapcsolat gyógyít, az, hogy megtapasztalja: itt elfogadják úgy, ahogy van, mindennel, amit szégyell, amitől fél. Amikor megtapasztalja, hogy a másik ember el tudja őt fogadni, megérti, ettől fog gyógyulni, mert elkezdi önmagát szeretni, értékelni.

Minél több idő telt el azóta, hogy fennáll a panasz, annál nehezebb a probléma gyökerének megtalálása és megoldása. De mindennek a feltétele, hogy képes vagyok-e szembenézni önmagammal. Megijedek-e attól, amit látok? Mert lehet, hogy azzal jön egy nő, hogy az anyósával van a baj, de eljuthatunk oda, hogy megnézzük, melyek azok a helyzetek, amelyekben probléma van közte és az anyósa között, és abból mi az ő része, mivel járul ő ehhez hozzá? A tükörbe nézés a legnehezebb ebben a szobában, amikor rájövök, hogy én is benne vagyok a történetben, nekem is tennem kell, hogy kikerüljek belőle.

Mert ha azt tanácsolják, váljak el, megteszem, és balul üt ki, akkor kié a felelősség? Korunknak egy óriási baja az, hogy nem vállalunk felelősséget nemhogy másért, még önmagunkért sem. Az az igazi felnőtté válás, amikor a felelősségvállalást megtanulom. Ha tanácsot adok valakinek, elveszem tőle a felelősséget, az én megoldásomat tukmálom rá. Ennél sokkal eredményesebb, ha segítséggel, de ő találja meg a saját megoldását az ő jelenlegi helyzetében és lehetőségeivel. Nincs probléma nélküli élet, de nagy dolog, ha nem roskadozunk a szenvedéstől, hanem megtanulunk boldogulni az adott helyzetben.