Lélekápolás rákos betegeknek: megosztani örömöt, bánatot

Cosma István pszichológus, mentálhigiénés szakember nem először vezet támaszcsoportot hasonló betegek számára, most éppen azért szorgalmazta, hogy korosztályokra lebontva induljanak csoportok, mert bár maga a betegség és a diagnózis kapcsán a kérdések hasonlók, viszont fejlődéslélektani szakaszok, életciklusok, szerepek szempontjából más kérdések kerülnek előtérbe a fiatalabbak vagy az idősebbek között. Így most kifejezetten a nyugdíjasoknak indul ez a csoport, azoknak, akik különböző daganatos betegségekben érintettek. 

A diagnózis pillanata

 Valószínűleg minden érintett emlékszik arra a pillanatra, amikor megtudta a pontos diagnózist, vagyis azt a tényt, hogy ő bizony rákos. Szigyártó Adrienn úgy látja, egyénileg mindenki másképp éli meg ezt a pillanatot, általában rengeteg érzés kavarog az emberekben, tele vannak félelemmel, bizonytalansággal, szorongással.

„Nagyon egyéni érzések kavarognak az érintettekben, de nagyon fontos megfogalmazni, hogy ezek az érzések teljesen természetesek. Akár a hárítások is. Az a kérdés, hogy mit kezdünk ezekkel” – fogalmazza meg a szakember, aki szerint éppen azért jön létre ez a lelki támasznyújtó csoport, hogy segítsen az ezekkel az érzésekkel küzdő embereknek, hogy legyen egy olyan közeg, amelyben biztonságosan megélhetik ezeket.

„Akik hasonló cipőben járnak”

Bár nagyon divatos hangsúlyozni manapság, hogy minden betegségnek lelki oka van, a pszichológusok hangsúlyozzák, hogy ez nem jó megközelítés, és a csoportban sem az okokat keresik. „A daganatos megbetegedés megjelenésének a hátterében multifaktoriális okok és rizikó tényezők vannak” – mutat rá Cosma István. Vannak hajlamosító tényezők, de nincs egyetlen kiváltó ok – hangsúlyozza Szigyártó Adrienn is. „A hajlamosító tényezők között ott van az életmód, a környezet, a lelki teherbíró képesség is” – magyarázza.

– hangsúlyozza Cosma István, aki megtapasztalta már, hogy egy-egy csoportban kialakultak olyan jó kapcsolatok, amelyek a csoporton kívül is folytatódtak, például elkísérték egymást a betegek az orvoshoz is akár. Egy bizalmi légkört szeretnének teremteni a csoportnak, amely önmagában is lelketgyógyító hatással bír. „Nagyon fontos a megküzdési folyamatban ez az érzés, hogy nem vagy egyedül, hogy itt vagyunk, támogatunk, nem akarunk recepteket, tanácsokat adni. De jelen vagyunk, mert egy csónakban evezünk.”

Mit tehet a család?

Bár a betegséget egy emberen diagnosztizálják, érinti az egész családot. Fontos kérdés így, hogy mit tehet a család? Szigyártó Adrienn szerint legfontosabb feladata a családnak jelen lenni.

– sorolja a felmerülő kérdéseket a pszichológus, aki szerint pont az nehéz az egészben, hogy egy hosszú lefolyású betegség ez, nem napokról van szó, nem is hetekről. Vannak tünetmentes szakaszok, de lehet visszaesés, kiújulás is, sokáig utána sem arról van szó, hogy elmúlt a betegség, hanem egy állapot lesz ez.

Cosma István hozzáteszi,

„Van, aki nagyon sokat akar erről beszélni, van, aki keveset tud, mindkettőt meg kell érteni. Van, amikor a család elkezd a beteg köré csoportosulni, mindent meg akarnak oldani helyette, de nem biztos, hogy ez a betegnek jó, mert van egy csomó minden, amit ő meg tud tenni, a hétköznapokban a feladatait el tudja látni. Jelen lenni, támogatni, kommunikálni, és ugyanakkor segíteni úgy, ahogy ő ezt igényli, ez lenne a család feladata és közben mindezt úgy, hogy a családtagok se feledkezzenek meg magukról: igényeikről, érzéseikről, szerepeikről, lelkiegészség-védelmükről” – mondja a mentálhigiénés szakember.

A csoport vezetői rámutatnak, sokszor azonban az is probléma, hogy az idős beteg özvegy, a gyerekei távol vannak, tehát nincs is a közelben, aki jelen legyen. Ilyen esetekben is sokat tud segíteni egy támaszcsoport. Megjelenhet – főleg az idős betegek esetén – az a lemondás is az aktív élet kapcsán, hogy neki már úgyis mindegy, és akár elzárkózik a betegség kezelésétől. A családnak kell tudni támogatni, és nem magára hagyni ezekben az embert próbáló helyzetekben is.