Életünk utolsó hét perce, avagy hogyan vált az Eufória egy véget nem érő lázálommá

Az első személyű narráció még inkább elmélyítette ezt, hiszen a belső aggályok, a lelki sebek és a mélyen megélt érzések közelebb hozták a nézőhöz Rue-t (Zendaya játékában), a főszereplőt. A látszólag kicsapongó lány ugyanis olyan ismerős élethelyzetekkel szembesült, mint

Való igaz, a tizenévesek lázadnak, ez univerzális jelenség. És való igaz, rengeteg fiatal nyúl illegális szerekhez alkalom adtán, olykor minden nap. A következmények azonban kevésbé hangsúlyosak a sorozatban, ez pedig roppant nagy mulasztás a részükről.

A szépségtől a gondoskodásig

Sam Levinson rendező páratlan látványt, egyben esztétikát dolgozott ki az Eufóriában. Az általa alkalmazott színvilág álomszerű hatása maradandó nyomot hagy a nézőkben, erre bizonyíték a közösségi médiában elterjedt Eufória-stílusú képek milliója. Meg kell hagyni, a sminkmesterek és a jelmeztervezők sem panaszkodhatnak e téren, hiszen

Mindezt megkoronázta Labrinth zenéje, aki a gospel és R&B műfajok keverésével levakarhatatlan pecsétet hagyott mind magán, mind a sorozaton, egészen a harmadik évadig.

Illetve melyik apa nem dorgálja meg fiát, ha az a tinédzser barátnőjét rendszerint bántalmazza? A szülői kontroll hiánya tehát alappillére a sorozatnak, de legalábbis olyan nevelőkkel állunk szemben, akik tekintélyüket valahol régen elvesztették. És ez nem tudatlanságból fakad.

És igen, van itt csavar: Rue édesanyja. Leslie (megtestesítője Nika King) ugyanis foggal-körömmel próbálja kontrollálni lányát. Megérti őt, átlátja a helyzetét, s eszerint is cselekszik, mégis megbukik. Rehabilitációra cipeli függő gyermekét, otthoni drogtesztet végeztet vele, tudta nélkül nem engedi el otthonról.

Az anya megszűnik anyai minőségben lenni, s mikor a bizalom kijátszása sokadik esély után is jelen van, idegenné válik. Hontalanul hagyva azt, akiért életét adná, saját démonjaira bízza lányát. És ez nem könnyű, de szükséges határhúzás. Majd a gyermek visszajön, ha készen áll, ez viszont sosem történik meg. Egy telefonhívással kell beérniük – ahogy a nézőknek is –, mikor egyetlen mondat bebizonyítja, hogy az elhagyás csak látszólagos lehet, s hogy az anya mindig szeretni fogja gyermekeit.

A földi pokolról, a függőségről

Az Eufória első két évadában Rue véget nem érő küzdelmével szembesülünk a függőségében. Minduntalan ugyanazt a hibát követi el, s minduntalan változtatni szeretne az életén. Kifogásokkal győzködi magát és szeretteit egyaránt arról, hogy miért nyúlt újra szerekhez. Lehet ez a kifogás bánatból, mentális betegségéből, egyszeri alkalomra hivatkozva eredendő, de a vége mindig ugyanaz:

Ebben a két évadban lassan felépül a szemünk előtt Rue vallási irányultsága is. Mentora, Ali (Colman Domingo rendkívüli játékában) tereli az egyetemes jó irányába, kvázi ő vezeti be az istenhit miliőjébe. Így a változás vágya fohásszá növi ki magát, ez a fohász pedig maga a harmadik évad.

Bűnei azonban nem nyertek megbocsátást. Bűn és bűnhődés, ez a világ rendje, Rue viszont sokak bűnéért felel.

A jók elnyerik méltó jutalmukat. És a rosszak?

A kábítószer-függőség egyik velejárója, hogy a fogyasztó bármit megtenne, hogy megkapja a napi adagját. Képes érte hazudni, csalni, bántani, mindent feladni. Ezt tette Rue is. Mikor függősége a tetőpontjára hágott, belekeveredett a drogkereskedésbe, s habár végzetét ezzel tudatosan megpecsételte, belement. Családját hátrahagyva, felelősséget nem vállalva lépett be az alvilági munkába, nem törődve a maga mögött hagyott károkkal.

A sorozat utolsó évadában Rue története ebből a kamaszkori döntésből formálódik ki. Egyik banális szituációból keveredik a másikba, mígnem egy sztriptízklub tulajdonosa, Alamo (játsza Adewale Akinnuoye-Agbaje) a szárnyai alá nem veszi. A mindennapok az élvezetről szólnak. Nők, alkohol, kábítószer. Rue pedig segít, ahol tud, hogy bocsánatot nyerjen.

A kettőjük találkozása Rue szemében sorsszerű. Szentül hiszi, hogy isten küldte a befolyásos Alamohoz, hiszen csakis ő mentheti meg mindattól, amibe magát keverte korábban. Alamo beszáll a játékba és leteszteli, valóban a Fennvaló akaratából termett-e oda a lány. És igen, mivel akarva vagy akaratlanul úgy alakult, hogy Rue átment a teszten, Alamo egyfajta haragos isteni képként jelenik meg a szemében, aki dönthet életről és halálról. És végül majd dönt is.

Összességében mégis, az utolsó évad egy önmagába forduló, stilizált, véget nem érő lázálom volt, ami a nőket túlszexualizálta, a férfiakat elbagatellizálta. Karikatúrákká fejlődtek a karakterek, a rendezői konfliktusok pedig a sorozat rovására mentek. Ilyenkor mondják, a csúcson érdemes abbahagyni.