Vissza az ősök földjére: Szántó-Juhász Lili és a családfakutatás

2005-ben megműtöttek, eltávolították a daganatot, s itt vagyok. A Jóistentől kaptam egy kegyelmet. De előtte két évvel volt a bal felemen egy arcidegbénulásom. Dolgoztam, virágkötő tanfolyamot végeztem, turistacsoportokat szerveztem a faluba, annyi idős voltam, mint a lányaim most. Jöttek a családban a lakodalmak, az unokák, de jött a csapás, a szembesülés azzal, hogy túl sok, amit csinálok, s a ráébredés, nekem ott a családom, nekik van szükségük rám, nem a virágoknak, nem a turistáknak. Mellettük kell álljak” – magyarázza. Nehéz éveken van túl, feldolgozta, meggyógyította a lelkét, s mára már tele van tervekkel.

Aki hazajött, és aki nem

„Édesapám itt, ezen az udvaron született 1924-ben. SAS-behívóval (a sürgős, azonnal siess kezdőbetűi – mozgósítás alkalmával a nem tényleges állomány behívására szolgáló, személyre címzett behívójegy – szerk. megj.) 19 éves korában, 1944-ben bevitték Gyimesbükkbe. 1944. augusztus 23-án az orosz bekerítés után Sebő Ödönnel (a székely honvéd határvadász-zászlóalj hadnagya, a „halálraítélt zászlóalj” parancsnoka – szerk. megj.) végigvonultak az egész Európán, Németországban esett fogságba, 1945-ben jött haza. Első unokatestvére, Jenő, akit szintén SAS-behívót kapott, meghalt.

A háború után, 1946-ban nagy szárazság volt, s nagy szegénység, aztán jött a kollektív, mindent elvettek, 1952-ben megnősült. Nem volt semmijük. Édesanyámmal Tusnádfürdőre költöztek, 1955-ben megszülettem én, ott jártam óvodába, iskolába, férjhez mentem, Csíkszeredában alapítottam családot. 1994-ben meghalt édesapám, nem volt mit csinálni, maradt édesanyám és nagymamám, a szülői ház üresen állt, s rám szállt két örökség, ezért Csíkszeredában eladtuk a tömbházlakásunkat, s hazajöttünk ide Lázárfalvára. Ilyen nagy vargalábbal tértem vissza őseim földjére. Anyukám sokat mesélt, rengeteg régi tárgyat megőriztünk, amihez mai napig erősen kötődök, és egyre jobban érdekelt, hogy kik is voltak a felmenőim” – magyarázza Lili.

– jegyzi meg. Felmerül egy név, s elindul egy újabb szálon a kutatás – fűzi hozzá –, újabb nevek kerülnek elő, de az is megtörténik, hogy a kutatással zsákutcába kerül.

Moha takarta régi keresztek

Szeret a múlt történésein elmerengeni, régi családi történeteket, relikviákat felkutatni és megőrizni, temetőkben sírköveket keresgélni, a hozzá eljutó régi gyulafehérvári anyakönyvi kivonatokat böngészni. „Én tényleg úgy érzem, hogy az őseim üzennek. Szeretek a temetőkben sétálni, meg-meg állok a mohával befödött régi kereszteknél, a zsebemben mindig van egy rongydarab , kezdem simogatni a régi feliratot, letörlöm a mohát, s így már kaptam meg olyan kereszteket, amelyek a mi családunkhoz tartoztak. Valahogy megéreztem, megszólítottak. Már több régi kereszt feliratát újraírtam” – fűzi hozzá.

Megannyi érdekes történet övezi ezen családfák elkészítését, az egymásra találás történeteinek emléke mosolyt csal Lili arcára. Lelkesen mesél, régi fényképeket mutat őseiről, akik fontos helyet foglalnak el emlékei között. Előkerül egy kis notesz is, ebben vezeti, jegyzi le a rokoni ágakat, kapcsolatokat, történeteket.

A múltban való elmélyülés számára a lecsendesedést hozta el. „Átadom a múltat a jövőnek, az unokámnak – ez az élet értelme, s nem a rohanás. Én ezt szűrtem le ezekből a történetekből” – gondolkodik el.

Tévéből megismert rokon

Nevetve meséli,

„Szeget ütött ez a mondat a fejemben, de azt sem tudtam, ki az. Arra gondoltam, jössz te még el a kapunk előtt, kezdtem érdeklődni, így tudtam meg a nevét, s egyszer csak kezdem rajzolni egy családfát, s hát nem rákerült a neve? Kiderült, hogy bizony apai ágon közeli rokonságban vagyunk. Azóta összeismerkedtünk, neki is készítettem egy családfát, amit büszkén ki is függesztett az otthonában” – meséli lelkesen, s mutatja is az átadást megörökítő felvételt. Sok ilyen fotója van, megnézegetjük, majd mindegyikhez kapcsolódik egy kedves, olykor szomorú történet. Most is dolgozik egyen, amelyen jelenleg mintegy kétszáz személy neve van feltüntetve.

Kászoni terepek emlékei

A polcokon különleges, színes kövekre figyelek fel. Ezek is nagy becsben vannak, több tucatot csodálhatok meg, szívesen meghallgatom a történetüket. „Évekkel ezelőtt, amikor a tejgyárnál dolgoztam, egy időben sokat jártam terepre a Kászonokba, s feltűnt a sok lapos, érdekes kő a Kászon-patakában. Amikor arra jártam, mindig összeszedtem egy tasaknyit. Egyszer egy kászoni asszony meg is kérdezte, hogy nálunk nincs patak, hogy Kászonban szedem a köveket? Akkor nem is tudtam, miért szedem, csak szedtem. Úgy látom, mély kötődésem van akár ezekhez a sima kövekhez, vagy a temetőkbeli sírkövekhez. Ez a mai új világ nekem nagyon új” – mondja.