Titkos világ, ahova lehajolni kell

Nem könnyű az óvodai dajkák munkája, hisz minden reggel hajnalban kelnek, hogy hat órára beérjenek az óvodába, ők érkeznek meg először. Marika busszal ingázik reggelente, de ő a buszra is mosolyogva ül fel, hisz annyi történettel és kedves emberrel találkozik közben – meséli. Az óvodában töltött nyolc óra alatt rengeteg döntést kell meghoznia, és azonnal reagálnia, hisz van, akinek pelenkát kell cserélni, van, akinek feneket kell törölni, másoknak öltözködni kell segíteni, de a levest is neki kell kitennie, a kis taknyos orrokat is neki kell megtörölni, ágyat kell vetnie, és még sorolhatnánk a rengeteg teendőt, ami a dadus munkájához tartozik. A hivatalos munkaköri leírásban nem szerepel a tánc és a mókázás, de számára az is belefér a napi teendők közé.

A lelki gondozás is hozzátartozik

Kérdésünkre, hogy tapasztal-e különbséget a mai gyerekek és az ezelőtti generáció között, amikor az ő fiai voltak kicsik, kifejti, nincs két egyforma gyerek, és nincs két egyforma óvodai csoport sem. Úgy érzi, a mai gyerekek sokkal kreatívabbak, és nagyon sok minden van a tarsolyukban, talán a telefonnak, tévének köszönhetően. Ugyanakkor a televízió negatív nyomot is hagy az életükben, sokszor jöttek úgy gyerekek óvodába, hogy sírtak reggel a fáradtságtól, mert azelőtt való nap éjfélig engedték őket tévézni.

„Nagyon fontos az időben való lefekvés. Amikor reggel a gyerek fáradtságtól dühösen megfogja a széket, hogy odacsapja a földhöz, akkor meg kell fogni őt, le kell ülni vele, és meg kell kérdezni, hogy mi történt vele tegnap? A lelki gondozás is hozzátartozik a dadus munkájához, és ha leereszkedik a dadus az ő szintjükre, akkor bevezetnek a világukba” – részletezi Marika dadus. Akár fájdalom, öröm, szerelem, mindent megosztanak, ha tényleg kíváncsiak rájuk a felnőttek. Volt olyan, hogy odajött hozzá egy gyerek, és elárulta, hogy szerelmes a pajtásába, majd látta azt a kis harmat-szerelmet, ahogy kibontakozik közöttük. De vannak civakodások is, és tőlük tanulja a dadus is, hogy hogyan kell kezelni ezeket.

Nézzétek, a dadus sír!

Marika dadus minden nap megtapasztalja, hogy a gyerek szeretet-mércéje az idő. Nem a nagy ajándékok, hanem az, hogy a felnőtt idejéből mennyit ad át neki. „Olyan sokszor gondoljuk, hogy a nagy és drága ajándékok teszik őket boldoggá, de ez nem így van. Nemrég az egyik román csoportba tettek be hirtelen, mert az óvónőnek el kellett lépnie. Bementem, és a húsz gyerek harminc felé szaladt, kiabáltak, sírtak. Akkor pillanatok alatt kellett döntenem, a jobb kezemben volt egy tekercs konyhai papírtörlő, leszakítottam egy darabot, megcsavartam, egy masni lett belőle, és az orromhoz tettem, úgy ugráltam oda a gyerekekhez, és hatalmas hahotázás, kacagás lett belőle. Majd egész napra a mellemre tűztem azt a kis papírmasnit, hogy jelezze, elég egy ilyen kis semmiség, hogy a gyerek felszabaduljon, kacagjon” – meséli el nekünk legutóbbi tapasztalatát a gyerekekkel való munkájáról.

Úgy érzi, hogy a saját gyerekeivel ő is még több önfeledt időt tölthetett volna, legyen szó tócsába való ugrálásról vagy bármilyen egyszerű dologról, mert ezek olyan mélyen belevésődnek a gyerekek szívébe, hogy nem lehet kitörölni onnan. „Az egyik kis ovisom mondta utolsó héten, amikor arról beszéltünk lefekvés előtt, hogy ki mit szeret a másikban, hogy te,

Hozzáteszi, a gyerekek pont ezért mernek olyan mély dolgokat megosztani velük, mert közel kerülnek egymáshoz. Eleinte nem is akarták őt más szerepben látni, csakis az ő dadusuk szerepében. Amikor Marika anyósa meghalt, másnap elérzékenyült a csoportban, és sírni kezdett. Akkor odagyűltek köré, és ámulva mondták, hogy nézzétek, a dadus sír. Majd mesélt nekik a családjáról, a felnőtt fiairól, és még jobban megnyíltak neki a gyerekek.

A marosvásárhelyi óvoda dadusa jól tudja, minden gyerek más, és hagyni kell, hogy mindegyik azzá formálódjon, akit Isten látni akar bennük. „Sokszor egy virágcsokorhoz hasonlítom őket, hisz nincs két egyforma gyerek, ahogy két egyforma virág sem, és az ibolya nem akar kardvirág lenni, ahogy a kardvirág sem akar ibolya lenni. Kifürkészhetetlen a világuk, és minden gyerek külön nagy kincs” – vallja a dadus, aki még mindig nagyon sokat tanul a legkisebbektől, és ezt nem is szégyelli bevallani.

„Egyik óvodásomnak a szülinapja volt nemrég, másnap az egyik gyerek elmondta a szülinaposnak, hogy olyan csípős volt az étel, nem tudott enni belőle. A kislány pedig erre azt válaszolta, hogy ő pont azért szereti, majd karon fogta, és együtt bementek a csoportszobába játszani. A felnőttek teljesen másként reagálnának hasonló helyzetben, hisz ha valaki azt mondaná a másik szülinapján, hogy nem ízlett az étel, akkor mennyit forgatná az agyában azokat a mondatokat, és belelátna olyat is, ami nincs is ott. A gyerekektől sokat lehet tanulni” – vallja a Stefánia óvoda Marika dadusa, majd körbevezet bennünket a veteményeskertjében, és közben a tőle megszokott mosollyal mesél a gyerekeknek mindenről, ami útjába kerül.