Székelyruha: viselet az ünnepnek és a léleknek

Sokfajta viseletet ismernek, de elsősorban a helyiek azok, amelyeket meg is varrják, ugyanakkor nagy segítség létezésük, hiszen székelyruha-szervízelés céljával is sokan megkeresik őket.

„Előkerülnek a ládák aljából a nagymama vagy dédnagymama régi szőttesei, na azokat mi szívesen feljavítjuk. Megtörténik, hogy kicsi a mellény, mi pedig próbálunk egy toldással, díszítéssel valamilyen motívummal olyan megoldást találni, hogy újra viselhető legyen. Tulajdonképpen elég sok viseletet ismerünk, mert járunk népviselet-konferenciákra, s ott zajlik egyfajta ismerkedés velük.

A népviselet büszkeség

Melindának két rend saját viselete van, egy csíkpálfalvi és egy domokosi. Mindkettőhöz kötődik, mindkettőt szívesen és büszkén ölti magára. Meséli, Csíkpálfalvára ment férjhez, ott került elő egy száz évnél is régebbi viseletet, s annak a mintájára készítette el a sajátját is.

„Ha felveszem, büszkén el tudom mondani, hogy csíkpálfalvi vagyok, s az ő viseletüket viselem. Mivel édesanyám csíkszentdomokosi születésű, a másik viseletem a domokosi ezerkockás, az engem nagyon megfogott. Kaptunk egy nagyon-nagyon régi ruhát, s annak mintájára szőttük meg az anyagot. A domokosi is és a pálfalvi is igen kedves számomra. Talán a domokosi viselet a legszínesebb, van barnás, kékes, zöldes vagy fekete csíkos, koszorús hímes. S mindegyik színnek megvan a jelentése. A zöld az erdőt, a barna a földeket szimbolizálja, a kék a Mária-tisztelet jele, olyan családokban volt kék csíkos a rokolya, amelyek papot adtak a közösségnek. A piros az öröm, a fekete a gyász színe” – meséli, s büszkén mutatja az éppen kéznél lévő pálfalvi viseletét, de előkerül az ezerkockás is.

„Van Pálfalván egy kicsi műhelyem, s amikor nincs télen munka, oda behúzódok, az ajtót becsukom, senkivel nem tárgyalok. Ide sem járok, amíg le nem szőttem, aminek nekifogtam. A felvetésnél segít a húgom, a többit már egyedül csinálom” – jegyzi meg.

„A szakmát nem megtanuljuk, hanem ellopjuk”

Szeretik a kihívásokat, derül ki a beszélgetés során, az ő szívüket is megdobogtatja, amikor akár százéves viseletet tartanak a kezükben, s ha ennek mintájára kell újat készíteni, na az, ami igazán örömmel tölti el őket. Érdekes felkéréseket is kapnak. Legutóbb például – mesélik – Csíkszentkirályon került elő egy láda mélyéről egy nagyon régi szőttes anyag, annak mintájára szőtt Melinda hasonlót a télen, s hamarosan nyolc rend rokolya készül belőle.

Telefonra lementett fotók kerülnek elő. Éva büszkén mutatja egy udvarhelyszéki viselet fotóját, különlegessége abban rejlik, hogy a kötényt ők maguk hímezték kézzel. „Színe s fonákja egyforma, egy bog sincs rajta. A csipke is kézzel van horgolva” – magyarázza büszke mosollyal. Vannak olyan emberek – újságolják – , akik azt mondják, hogy nekik kézimunka kell, nem érdekli, mennyibe kerül. Ilyen felkérést kaptak például Marosszentgyörgyről, egy régi darab mintájára készítették az újat. Megrajzolták a mintát, kinyomtatták, s az alapján hímezték ki a bársony mellényt. Kézzel.

S amíg mi beszélgetünk, a nővérek nosztalgiáznak, az előtérben András Tünde, egy homoródalmási fiatalasszony rendületlenül vasal. „Nagyon szépen hímez, a homoródalmási posztómellényeken nagyon szép kézi hímzés van, és megtanulta. Most tanulja a szakmát, hogy legyen akinek átadjuk a tudást. Ő az inas” – mondja Melinda, akinek szent meggyőződése, hogy a szakmát nem megtanulni kell, hanem ellopni.

„De jó, hogy vannak maguk”

Közben a viseletkölcsönzőbe sétálunk át Melindával, ahol büszkén mutat körbe, 150 rend székelyruhával rendelkeznek, s ezek szezonban folyamatosan úton vannak. A szezon pedig tavasszal az elsőáldozásokkal kezdődik, következnek a kicsengetések, az iskolai- , illetve a kórtárstalálkozók, pünkösd, s majd az éppen ezen a hétvégén megrendezett Ezer Székely Leány Napja után elcsendesedik az érdeklődés, de felélénkül ősszel, a szüreti bálok idején. Nevetve mondja, megnyugtatóan hat a kölcsönzőkre, amikor azt hallják, nem kell a viseletet kitisztítani, mielőtt visszavinnék.

„Sokan mondják, de jó, hogy vannak maguk. A kikölcsönzött ruhákat innen tisztítva, kivasalva viszik el, de én úgy kérem vissza, ahogy levették” – mondja, s aki vasalt már életében székelyruhainget, kötényt, az tudja, milyen nagy dolog ez. Ezen a ponton én is kíváncsi vagyok, milyen praktikák vethetőek be a könnyebb vasalásért. Az egyik titok – mondja –, hogy mosásnál nem kell puhítani az anyagot, azaz ne használjunk öblítőt. Nevetve jegyi meg, bizony ők is sok módszert kipróbáltak, hogy könnyedén tudják vasalni ezeket a gyolcsból készült ruhadarabokat. A bemutató üzletként is működő kölcsönzőben még az üvegek is székelyruhában díszelegnek, a falat pedig olyan gyerekek alkotásai díszítik, akik számára korábban székelyruhát kölcsönöztek szüleik.

Vajon mivel magyarázható, hogy napjainkban fénykorát éli a népviselet? Melinda szerint egyre erősebb az emberekben a hovatartozás érzése, és ezt az érzést a népi viselettel könnyen ki is tudják mutatni. Aztán – fűzi hozzá – az sem mellékes, hogy ha valaki viseletet ölt magára, teljesen más ember lesz belőle.