Székelykői napfelkelés, ahogy mi láttuk

Ezt a helyszínt szépen ki is használták a szervezők, hiszen ahelyett, hogy a fesztiválokra jellemző módon valahová elszigetelt részre helyezték volna ki a rendezvényt, ellepték az egész települést. Így nem volt zsúfoltság érzése, szabadon lehetett felfedezni a fesztiválfalut, még ha ezzel bevállalták azt is, hogy sok érdeklődő napijegy vásárlása nélkül is lehetett bizonyos mértékig része a fesztiválnak.

A beláthatatlanul nagy fesztiválterület negatívuma viszont az, hogy a frissen érkezők nehezen találtak rá a kisebb események helyszíneire (gondolok itt bármire, ami nem a két főszínpad, a Napozó vagy a Folkudvar volt), és ebben sokszor az infó feliratú házikókban állomásozó szervezők se tudtak segíteni.

Ezt a problémát lehetett volna orvosolni, ha bejelölnek minden helyszínt a fesztiváltérképen (esetleg a fesztivál csomópontjaiba helyeznek ki nagyobb térképeket), vagy egyszerűen felszerelnek néhány plusz irányjelző táblát, ami akkor is segít abban, hogy ne bolyongjunk a helyszín körül, ha éppen nincs kiírva, hogy ott vagyunk, csak be kéne még menni egy udvarba, befordulni balra, és kész is.

Ami a fesztiválozók sara, az a parkolás kérdése: bár a színpadtól nem messze viszonylag nagy terület volt parkolásra kijelölve (és minden létező felületen kiemelve, hogy ott kellene hagyni az autót), mégis minden zsebkendőnyi helyre beparkolt valaki.

A meghívottak listáját nézve nem lehetett panasz, a magyarországi fesztiválok nagy nevei itt is szépen felsorakoztak, és nem elhanyagolandó az sem, hogy a szervezők láthatóan igyekeztek szakterületükben jártas embereket szerepeltetni a különböző viták, kerekasztal-beszélgetések, foglalkozások során.

Hogy a piszkos anyagiakról is szóljunk: napfelkelőnek lenni egyáltalán nem volt olcsó mulatság. Aki elővételben vásárolt, annak a napijegy 59 lejbe került, aki a helyszínen váltotta ki a karszalagot, annak 69 lejt kellett fizetni egy napra. Ezzel még megbarátkozik az ember, ahogy azzal is, hogy

Az előzetesen közöltekkel ellentétben a fesztivál területén nem a token volt az egyetlen fizetőeszköz, nagyon sok helyen csak pénzt fogadtak el az árusok, így aki naivan beváltotta a pénztárcája tartalmát fizetőzsetonra, az kellett keresgéljen, hogy hol szabadulhat meg tőlük.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ennek ellenére nem volt nehéz elkölteni a zsetonokat: a rendszer nyereségességének érdekében eléggé sok pénzébe került az embernek, ha valami finomságra fente a fogát (például egy darab rablópecsenye és melléje egy pohár fröccs öt tokenbe, azaz harminc lejbe került). Emiatt a viszonylag jó árakkal dolgozó helyek előtt minimum fél órát kellett állnia annak, aki túlárazottnak gondolt bizonyos gyorséttermi termékeket.

Mindezeket figyelembe véve kijelenthetem, hogy Double Rise-on lenni jó: megszólít egy olyan célközönséget, hogy bárhová nézünk, ismerősöket látunk, elhoz olyan együtteseket és szakembereket, akikért hálásak vagyunk, segít, hogy néhány napig teljes jogú torockói lakosnak érezzük magunkat. Ezért remélem, hogy ez az ottlét a harmadik kiadásra sokkal zökkenőmentesebb lesz.