Összenemezelődött életutak: Kovács Túri Emese és Kovács Imre

A borzsovai családi ház melletti csűrben, illetve az udvaron készülnek nyaranta a nemezcsodák, itt van a nyári munkapont – mutatják vendéglátóim, és én nem győzök ámuldozni. Sok kincset rejt a régi csűr, bármerre néz az ember, rácsodálkozik valamire. Itt egy saját készítésű, székelykapu-mintás faltakaró, amott egy eredeti türkmén darab, de előkerül egy méretes nemezkapu, amelyet nászajándékba kaptak évekkel ezelőtt. Imre büszkén mutatja egy kézzel festett mongol jurta innen-onnan kikandikáló darabjait, amelynek nemezborítását egy nyári tábori foglalkozáson készítették három osztálynyi gyerekkel. Ritka a nemezborítású jurta, ezt szeretnék majd idővel felállítani – jegyzi meg.

Aztán mindenki választ magának egy nemezmamuszt, és elindulunk megnézni a kis nyári konyhát, ahol télen zajlik az alkotás. Az asztalon előkészített hatalmas méretű mamuszok, a polcon kaptafák. Nem, nem óriásoknak készülnek – nyugtatnak meg –, kezdetben ezek a papucsok ugyanis minden oldalról legalább három ujjnyival nagyobbak, mint az eredeti méret. Néhány munkafázist meg is mutat a házigazda, kiderül, attól lesz tartós egy ilyen papucs, hogy a gyapjú legalább öt rétegben kerül rá, majd összesimogatja és gyúrja, ami által tömörödik, azaz eléri a kívánt méretet. Ekkor kerül kaptafára, majd bőrtalpat varr rá. Az elmúlt évek során legalább nyolcszáz nemezpapucs került ki a borzsovai portáról, mint Emese nevetve megjegyzi, férje talán még álmában is mamuszt készít. Végül lábunkra kerülnek a meleg nemezpapucsok, és belépünk a család otthonába. Színes és meleg – ezek az első gondolataim, magukkal ragadnak a nemezből készült festményszerű alkotások, de az Imre által készített festmények is, a nemezelt használati és dísztárgyak. Többségüket maguk készítették, de van, amit ajándékba kaptak. A hároméves Imike elaludt éppen, de a nyolc és fél éves Kincső, valamint a hat és fél éves Boróka büszkén mutatja saját készítésű nemezkincseit.

Nemezelő pedagógus és képzőművész

„Idén lesz harminc éve, hogy megismerkedtem ezzel az ősi technikával egy táborban, és a gyapjú azóta is mindenfelé elkísér. Sok táborban, tanfolyamon vettem részt, mind a mai napig tanulok és tanítom” – meséli a pedagógus végzettségű Emese. Ő a vajdasági Zentáról érkezett Székelyföldre, férjével Kőtelken ismerkedtek meg, egy adott pillanatban mindketten ugyanannak az iskolának voltak a pedagógusai. Mosolyogva jegyzi meg, tulajdonképpen mindketten úgy érkeztek Magyarországra, hogy tanulnak, majd hazatérnek szülőföldjükre.