Gyűjtésből szenvedély: Hegyi Mária Anikó népviseletei

Harmatos fűbe lépünk Hegyi Mária Anikó csíkszentmártoni portáján, a reggeli verőfényes napsütésben idilli kép tárul elénk: a több évtizedes fák közé kihúzott zsinóron rokolyákat melegítenek a nyár utolsó napsugarai, miközben átjárja őket a frissítő korai szellő.

Amikor a gyűjtés szenvedéllyé válik

„Férjem Petekről származott, és az ottani asszonyok annyira szerették, hogy amikor megnősült, készítettek nekem egy rend piros, gyöngyös petki ruhát. Szinte szégyelltem, hogy nekem nincsen csíki rokolyám, pedig táncoltam is a helyi tánccsoportban, de ott mindig adtak rokolyát. Aztán kaptam kászonimpéri keresztanyámtól vagy három kászoni rokolyát, igazán különleges darabokat, a barátnőm kászonfeltízi édesanyja is nekem ajándékozott egyet, Újfaluban is egy barátnőm szomszédja mondta, »az asszonyom meghalt, van két régi rokolyám, odaadom«. S így szép lassan a gyűjtés szenvedéllyé vált. Ahol tudtam, felkutattam, a legtöbbet ideadták jó szívvel. A szürke és a kék csíkos Kallós Zoli bácsinál volt, onnan került hozzám. A nővérem a nyolcvanas években táncházas volt, akkoriban Zoli bácsinak még nem volt meg a válaszúti háza, s a nővéremnek adott kalotaszegi ruhákat is. Mikor látta a nővérem, hogy az én gyűjteményem milyen szépen gyarapodik, nekem ajándékozta. Több mint tíz éve történt meg, hogy bejött egy magyarcsügési fiatalember Csíkszeredába a parókiára, s elmondta, hogy szülei elhaltak, a házat felszámolják, s hozott nekem egy nagy zsákot, benne vagy nyolc katrincával, ingekkel, bernyóccal, férfiruhával, minden volt benne, ami a népi viselethez tartozik” – röviden így foglalja össze egy, mondhatni soha véget nem érő „szerelem” indulását és kiteljesedését vendéglátóm.

Ahány rokolya, annyi élettörténet

Nézzük is a piros petki viseletet, de ma már nem viseli, mert nem illik – nevet nagyot. Negyvenéves volt – meséli –, amikor jött Lina néni, s azt mondta: „el kellett hozzam magának a zöld viseletet, mert aki a negyven évet betölti, annak nem illik pirosban járni”. A kertben szellőző darabok között bizony van olyan is, amely nagyon rossz állapotban került hozzá, s éppen ezért korábbi tulajdonosa nem is használta, de Anikó néni fényképek alapján feljavította, eredeti formájába visszaállította. Ez a hobbija.

Ahány rokolya, annyi élettörténet.

Szám szerint harminc darab van belőlük, egyik szebb, mint a másik, van köztük színes, egyszínű, díszes, egyszerű. Számára a legkedvesebb anyai dédnagymamája gyönyörű, gyergyóújfalvi sötétkék-fekete rokolyája, illetve édesanyja leánykori rokolyája. Ahhoz már maga készítette a mellényt, mert érdekes módon – jegyzi meg – mellényből jóval kevesebb maradt fenn, az jobban elhasználódott.

„Egyszer egy csíkjenőfalvi fiatalasszony Csíkszeredába behozta a nagymama ruhatárát, hogy eladja. Mi megneszeltük, s vagy két rokolyát én is vettem. Mikor van huszonöt, de már ajánlják a huszonhatodikat is, hogyne kellene” – nevet jóízűen.

Közösségi összefogás, közösségi mentés

Szerencsés helyzetben is volt – ismeri el –, hiszen férje, néhai Hegyi István csíkszeredai református lelkész és családja nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendett, hozzá bizalmasak voltak a gyülekezetbeli asszonyok. „Sokat beszélgettem az asszonyokkal, kérdezgettem, sok mindent felajánlottak, segítettek a gyűjtő munkában. Tarisznyák, átalvetők, szöveges falvédők, csizmák vannak még összegyűjtve, most a padláson vannak összecsomagolva, hogy ne porosodjanak. Vetett ágyam is van bütüs párnákkal és vagy negyven babám mindegyik más-más vidék viseletébe öltöztetve” – meséli büszkén.

Így alakult, innen-onnan kapott kis szőttes darabkák alakultak át az évek során babaruhákká.

Ég s föld a különbség a most, és a hajdanán szőtt anyagok között – mondja, miközben mutat egy olyan fekete színűt, amelynek mindkét felét lehetett használni. S bizony nem hiába készült így, hatvan-hetven évvel ezelőtt mindennapi viseletnek számítottak. Az egyik felét a mindennapokban használták, majd ünnepnap kifordították, és így mentek a templomba. Nevetve mutatja, a keresztanyjától kapott rokolya farban van elkopva.

„A viselet tartást ad. Meg is beszéltük a varrótársakkal, hogy nagyon jó érzés benne járni. Egyik sem nádszálkarcsú, de olyan ringó járást ad. Az ember, amikor felöltözik, akkor büszkébb, mi úgy vagyunk vele, hogy minden nap felvennénk, ha lehetne” – s mintegy igazolva állítását, mutatja barna színű rokolyáját, amiben bennünket is fogad.

Bütüs párna, komatál

De nem csak a szellőztetésre kiterített szoknyákat csodáljuk meg, hanem az 1938-ban épült ház régi időket idéző belső bútorzatát is. 1896-ból maradt meg, egy siklódi idős asszonytól került hozzá egy falra akasztott régi kanáltartó, körülötte fali kerámia dísztányérok. De ott van egy Gyergyóújfaluból hozott komatál is, régi darab – mutatja büszkén. A szobát a Kászonból, Siklódból, Csíkszentsimonból, Kalotaszegről összegyűjtött bütüs párnákkal megrakott ágy uralja, de a szekrény tetején ott sorakoznak a régi kancsók, káposztásfazekak, korsók. A szőlőlugas árnyékában, a tornácon csepeszek, vállfára akasztott viseletek díszelegnek. A ház mögötti csűr egy régi kiállítás emlékeit őrzi, büszkén lép a szövőszékhez, egyedül fel tudja vetni – mondja.