Gondolkodásmódunk kovásza: a kenyér

Reggel négy órakor jön az első sofőr, hat órakor a második, fél hétkor jönnek a pityókahámozók, hétkor jön a pék – így kezdődik a napi munka a pékségben, minden napszakban megvannak a fontos mozzanatok: a dagasztás, a tészta kelése, bevetése, a kenyér sütése, és amíg két-három órát pihen és hűl, hogy ne legyen párás a csomagolásban. „Éjjel megfő a pityóka, reggel a pityókahámozók már foghatnak neki hámozni. Amire megjön a pék, már egy adag pityókát meghámoztak, így kezdődhet a dagasztás. Kiszakítják a kenyértésztát, majd tizenegykor jön még egy kolléganő, aki tovább segít a péknek, ketten viszik tovább a másik fajta kenyerünket. Két órakor jön a következő kolléganő, addigra már megsült az első rend kenyér, segít a kiszedésben, a reszelésben, a rendelések összeállításában. Ez tart hét-nyolc óráig, nyolckor jön a számlázó, és kezdik számlázni a kenyeret, körülbelül tizenegy óráig.”

Közös ünneplés

Balázs Csaba péksége is csatlakozott a Csíkszereda Polgármesteri Hivatala és az Erdélyi Múzeum Egyesület csíkszeredai fiókja által szervezett Szent István napi rendhagyó ünnepléshez, a mindennapi kenyerünk elnevezésű egész napos rendezvényhez, amelyen rajtuk kívül több környékbeli pékség is részt vesz: a Barto&Barto, a Búzakalász, a Bocskor, a Harmopan, az Interserv Molnar, a Príma, a Jaky Impex, és az Unic Trio. Mindannyian lehetőségük szerinti kenyeret ajánlanak fel, amelyet rászoruló családoknak juttatnak el.

„A székely nép számára a kenyér a legalapvetőbb megélhetési lehetőséget, az alapvető szükségletünket elégíti ki. Mi úgy növünk fel, hogy a mi kultúránkban a kenyér egy alap, ugyanúgy, mint a víz. Ez egy nagyon jó kezdeményezés, hogy ilyen módon megülhetjük Szent István ünnepét. Mindez a pékségeknek is jó, ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy milyen fontos számunkra a kenyér, mondhatni létkérdés.

„Például amikor kikérik a menyasszonyt, megérkezik a vőlegény részéről a násznép a leányos házhoz, és elkezdődik a kikérési rítus, annak szerves része, hogy a kikérő gazda kéri a kiadó gazdától a pálinkát, az italt. Ezt ünnepélyesen, szépen feldíszített üvegben hozzák is, miközben verses szöveget mondanak, és megköszönik, és közben elindulnak a kiadó család részéről, tálcákon kínálják a kenyeret vagy kalácsot és a pálinkát úgy, hogy abból mindenkinek jusson. Koccintanak, és ez az adás-vétel, amelyben kötelező italfogyasztás van és a kenyér (kalács) elfogyasztása. Ugyanez megismétlődik éjfélkor, amikor a menyasszonyt bekontyolják.

A néprajzkutató rámutat, a szövetségkötésnek meghatározott rítusa, rendje volt, és annak gyökere és tartalma. A szövetségkötés szövege két részből állt. Az első tartalmazta a szövetség lényegét, a második része volt az önátok, amely arra vonatkozott, ha a szövetségkötő nem tartja be az ígéretét. „Állatot áldoztak fel, vérszövetséget kötöttek, és mondották: ha nem tartom be az első részben foglaltakat, így folyjon ki a vérem. Több ezer évvel ezelőtt, messze az istenhit előtti időkben hittek egy felsőbbrendű lényben, akitől félni kellett, amennyiben nem tartják be az esküt. Ennek a mágikus hiedelme az, hogy az együtt elfogyasztott étkek és italok az elfogyasztók között szoros lelki, eszmei, szellemi kötődéseket hoznak létre. Ez a lényeg. Erős mágikus hiten alapuló rítus, szertartás. Ez fejlődött tovább, a magyarok ezt hozták magukkal.

A Mindennapi kenyerünk elnevezésű egész napos ünnepség keretében a programba bekapcsolódott pékségek által felajánlott kenyerekből a közönséget is megkínálják. „Így válunk mi szeredaiak egymás szövetségeseivé, a vérszerződés és a Magyarok kenyere szertartása, rítusa között, mint egy hatalmas összekötő ív. És így kapcsolódik össze a nagyon távoli múlt és nagyon közeli jelen. A kenyér a magyarság legszentebb étke a Kárpát-medencében. Őseink a szövetségkötéssel hitelesítették és pecsételték meg előre sorsunk nagy fordulatait. Kenyér szavunk anyanyelvünk, gondolkodásmódunk kovásza is. A kenyér népdalaink, táncaink eszmei, szellemi világunk kulcsszava is. A búza és kenyér mellé pedig oda kell képzelnünk Szent István szellemiségét. A kezdetekhez térjünk vissza, és abból táplálkozva éljük és próbáljuk rendezni a dolgainkat ma, a 21. században” – emelte ki a néprajzkutató.