Nagy Botond marosvásárhelyi fotós India, az emberiség bölcsője című egyéni kiállítását nyitották meg február 4-én, vasárnap a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállító termében. A tárlat a fényképész indiai és nepáli látogatása során készült felvételeiből mutat be válogatást. Az esemény apropóján a művészt a fényképészethez fűződő viszonyáról és indiai tapasztalatairól kérdeztük.
2024. február 05., 16:472024. február 05., 16:47
2024. február 05., 16:502024. február 05., 16:50
Fotó: Nagy Botond
Nagy Botond marosvásárhelyi fotós India, az emberiség bölcsője című egyéni kiállítását nyitották meg február 4-én, vasárnap a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállító termében. A tárlat a fényképész indiai és nepáli látogatása során készült felvételeiből mutat be válogatást. Az esemény apropóján a művészt a fényképészethez fűződő viszonyáról és indiai tapasztalatairól kérdeztük.
2024. február 05., 16:472024. február 05., 16:47
2024. február 05., 16:502024. február 05., 16:50
Fotó: Nagy Botond
– Honnan ered a fotózás iránti szenvedélye? Mikor kezdett fotózni?
– Több mint tíz éve indult ez a szenvedély. Akkor még Nagyszebenben laktam, a sógorom is fényképezett, és egyszer elmentünk egy kiállításra, ahol neki is volt díjazott képe. Felnéztem akkor rá, amiért egy nemzetközi versenyen díjazták, és fokozatosan én is beleszerettem. Természetfotózással kezdtem, majd következtek a madarak, utána pedig átfordultam az emberek fényképezésére. Érdekes véletlen, hogy az első díjazott képem nekem is Nagyszebenben volt, ahol a sógoromnak is, és ahonnan indult az egész.
– Mi inspirálta, hogy Indiába utazzon fotózni?
– Ki akartam mozdulni a megszokott keretekből – nagyon sokat fényképezem a csángóvidéket és Székelyföldet –, és mindig is érdekeltek a keleti kultúrák, mert a magyarság gyökerei is oda nyúlnak vissza. Mindig is nyitott voltam Mongólia, Tibet vagy India meglátogatására, és úgy adódott, hogy Indiába tudtam eljutni, mert tavaly volt egy szervezett fotótúra.
Fotó: Nagy Botond
– Miben volt más ott fotózni az itthoni helyszínekhez képest?
– Nagyon sok szempontból más Indiában fotózni, mint itthon. Más a kultúra, mások az emberek, ezért alaposan fel kellett készülnöm, hogy abban a nyüzsgésben, abban a tömegben letisztult képeket tudjak készíteni. A sok különbség ellenére az alap ugyanaz, mint itthon: érdeklődést kell mutatni az emberek iránt, türelmesen meg kell hallgatni.
Fotó: Nagy Botond
– Mi volt a legmeghatározóbb élmény, amelyet ott átélt és mi jelentette a legnagyobb kihívást?
– Az Indiában töltött időszakból leginkább a halottégetést tudnám kiemelni. Látni azt, hogy ott mennyire másképp viszonyulnak a halálhoz, hogy mennyire pozitívan tudnak hozzáállni. A lélekvándorlásban hisznek és abban, hogy a test valójában csak az otthona a léleknek.
Fotó: Nagy Botond
– Mely ott készült fotókra a legbüszkébb?
– Ha egy sorozatot kellene kiemelnem, akkor a halottégetést említeném, mivel 10-11 fényképen keresztül az egész folyamatot bemutatom vele. Az úgynevezett ghat-ok Váránasziban, a Gangesz folyó partján található lépcsőszerű létesítmények, partfürdők és imahelyek rendszere. Ezek a területek kulturális és vallási jelentőséggel bírnak az indiai hindu hagyományban. Az élet ezen a területen rendkívül sokszínű, és rengeteg életképet lehet rögzíteni. Például, az egyik képemen két különböző sorsú kutya szerepel. Ez a fotó számomra az emberi élet sokféleségét és a sorsunkban rejlő különbségeket szimbolizálja, hiszen bár egyformák vagyunk, mint a két kutya a képen, mégis teljesen más sorsunk lehet.
– Tervez más külföldi országokról, kultúrákról is fotósorozatot készíteni?
– Annyira beszippantott India, hogy pillanatnyilag, ha egy külföldi túrára kellene menni, megint Indiát választanám. Ezt már konkrétan tervezem is ennek az évnek a vége felé. Ezúttal Rádzsasztánba, a sivatagos zónába az arab világ határán szeretnék egy két-három hetes túrát tartani.
Fotó: Nagy Botond
– Küldetésének tekinti a székelység mindennapjainak dokumentálását. Mikor, minek a hatására kezdett kacérkodni a néprajzzal, mint fotótémával?
– Ez egy lassú folyamat volt, ami körülbelül akkor kezdődött, amikor a fotózást elkezdtem. Mint minden fényképésznek, először nekem is le kellett tisztuljon, egyrészt, hogy mit szeretnék, mi az én világom, másrészt, hogy milyen az én stílusom. Most már érzem tisztán, hogy a legfontosabb számomra a székelység, illetve a csángók életének a bemutatása. És ha a mindennapi életüket teljességében szeretném bemutatni, akkor ennek értelemszerűen az egyik legfontosabb része a néprajz.
Ahogy Indiában is a régi Indiát kerestem, ugyanígy az itteni székely vagy csángó fényképezésnél is egy picit mindig a múltban próbálok kalandozni.
Most már több mint két éve Gombosi Bea budapesti néprajzossal szoktunk közösen dolgozni, és rájöttünk, hogy nagyon jó csapatot tudunk alkotni: én a fényképész, ő a néprajzos. Én nagyon sokat tanulok tőle, mert neki sokkal jobb a felkészültsége néprajzból, én meg tudom őt segíteni képekkel. Mióta vele dolgozom, egy teljesen új világ nyílik meg előttem: ő olyan szokásokra tud rákérdezni, amikről én nem is tudtam.
Fotó: Nagy Botond
– A másik kedvenc területe a természetfotózás. Erre mennyi időt áldoz?
– Régen sok időt tudtam szánni rá, de mióta a csángó-fotózás ennyire feléledt, azóta picit hanyagolom. Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy odúkat helyeztem ki például Rétyen, és bár fotózni nem nagyon van időm kimenni, de azt nyommal követem, hogy hány kis búbosbanka születik. Mihelyt időm lesz, mindenképpen visszatérek, mert ez egy más típusú fényképezés, egy más típusú kikapcsolódás, és mivel nagyon szeretem az állatvilágot, így jól esik, hogy segíthetek neki azzal, hogy egy élőhelyet tudok biztosítani egy odúval, és megfigyelni a mindennapjaikat.
A fotósról
Nagy Botond 1989-ben született Marosvásárhelyen. A helyi Marx József Fotóklub és a Magyar Fotóművészek Világszövetsége tagjaként elkötelezetten dokumentálja a helyi székely kisebbség mindennapjait, az alázattal elvégzett nehéz munkát, a vallásos és egyéb szokásokat. Képei által betekintést nyújt a már-már eltűnő-félben lévő népi mesterségekbe, a változatos szokásvilágba Kalotaszegtől Székelyföldön keresztül a moldvai csángókig. Hasonló odaadással fényképezi a természet szépségeit és a változatos élővilágot.
Fotó: Nagy Botond
Fotó: Nagy Botond
Fotó: Nagy Botond
Fotó: Nagy Botond
Fotó: Nagy Botond
Fotó: Nagy Botond
Fotó: Nagy Botond
Fotó: Nagy Botond
A korhelyleves a nevét onnan kapta, hogy a mulatozások, lakomázások után jólesik a gyomornak ez a savanykás ízű étel.
A torma nem divatfűszer, nem is finomkodik – csíp, könnyeztet, mégis kihagyhatatlan. Ez a túlélőnövény a zsíros, téli ételek legjobb társa, amely egyszerre hordoz ízt, emléket és karaktert.
Mi történik a testtel, amikor az idő nem múlik tovább? Mit őriz meg az arc, ha nincs történet? Verebes György kiállítása ott kezdődik, ahol a magyarázatok elfogynak.
Február elején még korai a legtöbb esetben a palántanevelés elkezdése a vidékünkön, pedig már nagyon türelmetlenül várjuk. Néhány tevékenységet azonban időszerű már elkezdeni, ismerkedjünk meg ezekkel közelebbről.
Sebestyén Róbert Dichotómia című kiállítása nem tárgyakat mutat be, hanem állapotokat. Anyag és szellem, múlt és jelen, csend és belső feszültség feszül egymásnak egy olyan térben, ahol a szobrászat meditációvá válik.
Verebes György Munkácsy-díjas festőművész Az idő teste című kiállítását 2026. február 5-én nyitják meg a csíkszeredai Mikó-várban. A tárlat az idő, a test és az észlelés festészeti összefüggéseit vizsgálja.
„Ehető dolgok” után kutatva a helyi művészet történetében is a legkülönfélébb megközelítésekkel találkozunk. Aktuális műtárgyunk, a székelyudvarhelyi Berze Imre szobrászművész Az alma már foglalt című alkotása, egy mészkőből megformált kisplasztika.
A farsangi időszak egyik klasszikus édessége a puha, illatos fánk, amelyet most a hagyományos lekvár mellett a mákos töltelék tesz igazán különlegessé. Sütőben készül, így könnyedebb, mégis gazdag ízvilágú finomság.
Martin McDonagh Oscar- és kétszeres Golden Globe-díjas ír-angol drámaíró, filmrendező, forgatókönyvíró Leenane-trilógiájának második darabját próbálják a Tomcsa Sándor Színházban. A koponya című drámát Barabás Árpád rendezi, vele beszélgettünk.
szóljon hozzá!