Együtt alkotni a természettel

Télen itt hidegebb van, mint a falu más részein, mert a mező szélén vagyunk, de szeretjük. Egészen más itt a tél, mint a városban, a gyermek ott szánkózik, sízik, ahol akar.”

„Családi gyökerei is vannak ennek: egyrészt édesapám síugró volt, másrészt, emlékszem, ’86-ban, amikor nem lehetett otthon követni a foci vb-t a tévében, édesapámékkal jártam ki az erdőre meccset nézni. Szintén vele mentem már hatéves koromban jégkorongmérkőzésre, és azóta járok. Amikor nem volt buszjárat, gyalog mentünk a legnagyobb hidegben is hat kilométert. Hárman vagyunk fiútestvérek, ez az életünk része volt. Annyira fanatikusak voltunk, hogy Bukarestbe is bementünk olyan időkben, amikor a jégkorongozókat is megverték. A minap láttam egy felvételt, hogy a piros-fekete székely zászlót ott lóbálom a hatezres tömegben. A mai eszemmel kétszer meggondolnám” – emlékszik vissza nevetve.

Nyári konyhából lett műterem

A nagyváradi egyetemi évek után hazatérve ismerkedett meg Beczásy Antal festőművésszel Csomortánban. „Ő volt, aki szabadúszóvá tett, ő biztatott. Karizmatikus ember volt. Annyira megmakacsoltam magam, hogy akármilyen helyzet volt, nem mentem el semmilyen munkára. Két évig úgy dolgoztam, úgy festettem, hogy nem érdekelt semmi, hogy mi fog történni. A szüleim egy kicsit nehezteltek, de ez volt” – magyarázza Csomortáni Gál László, miközben átmegyünk megtekinteni a műtermét. Ezt a házat Csíkmindszenten bontották le, onnan hozták ide, majd kicsit átalakították. Korábban nyári konyhaként szolgált, mert Lacinak akkoriban volt némi alkotói szünete, inkább az állatokkal, a ház körüli teendőkkel volt elfoglalva, kenyeret sütöttek, kecskesajtot készítettek.

A búza meséje

Azt szereti, ha egy kiállításon nemcsak összevissza teszi fel a falra az alkotásait, hanem van egy vezérvonal, tematika. És bár az utóbbi években Európa-szerte voltak kiállításai, Csíkszeredában nyolc évet kellett várni erre. „Ez egy idő után már szappanoperának számított, főleg télen, hokiszezonban a meccsek alatt naponta legalább öt ember kérdezte meg, hogy miért nem rendezek kiállítást Csíkban. Magyaráztam, hogy ahová nem hívnak, én ott nem jelenek meg. Aztán meglepetésszerűen jött, mert két héttel a kiállítás előtt szóltak, hogy éppen itt az ideje. A készülés is érdekes volt, bejöttem a műterembe, s nézelődtem, hogy mi az, ami tudat alatt foglalkoztat tíz évre errefelé. Rájöttem, hogy a föld, a termés, észrevettem, hogy a búza, az aratás, a mezei munkálatok évek óta foglalkoztatnak. Ebből összeraktam egy anyagot, amit kiegészítettem az utolsó héten festett hat nagyméretű képpel” – avat be. A búza meséje című kiállítása jelenleg Gyergyószentmiklóson látható.

Nem is akarok erőszakos lenni, hogy én döntsem el a fának az eredetét. S olyan szépek, hogy nincs annak logikája, hogy én elrontsam. Megerőszakolni lehet csak azt az anyagot, ha én egoista vagyok.”

A megfelelő faanyagot nem nagyon kell keresgélnie, sokan tudják, hogy felhasználja a régi, kidobott bútorokat, és inkább odaajándékozzák neki. Néha használ „új” fát, deszkát, ezeket, ahol érzi, hogy kéri a fa, égeti. De olyan deszka nem nagyon került még a kezébe, hogy alkosson rá, amelyik ne lenne a születésétől kezdve legalább százéves.

Szent László legendái 

Az utóbbi időben Svédországban, Dániában és Norvégiában is voltak kiállításai, ahol bár többet használják az építkezésben a fát, mint akár mi, a képzőművészetükben nem jelenik meg. „Ők valójában azért szimpatizálnak, mert én mutatom meg azt, amit nekik kellene használniuk. Gyönyörű, két-háromszáz éves épületeik vannak, a templomaik ezerévesek. Kutatom és hasonlítgatom is: a motívumvilágunk a norvégokéval nagyon hasonló, szinte méretarányosan ugyanaz. A motívumok esetében ahhoz ragaszkodom az utóbbi időben, hogy a környezetemből legyenek, ne idegenek. Most a búza meséjét lezártam, kicsit levegőt kell vennem. Egy Szent László-sorozaton gondolkodom, a módját és a hogyanját majd meghatározza a fa” – mondja, miközben a nagyapja által készített kisszéken ülve legutóbbi munkáit is megmutatja.

Megélni, nem őrizni

Az MMA elismerését kiérdemelt alkotót gyakran hívják Budapestre is kiállítani, legutóbb Jankovics Marcell méltatta munkásságát. „Végre hallottam egy olyan mondatot, ami nekem fontos volt.

De ha én ebben a környezetben élek, akkor mit kellene csinálnom? Kalifornia-sasos dzsekiben blokkot rajzolni? Ez van a környezetemben, ebben élek, nincs mit fessek mást. Szoktam hallani, hogy mi hagyományőrzők vagyunk. De miért kell őrizni? A hagyományt, ha nem éled, őrizni semmi értelme. Őrizze a múzeum. Én egy olyan lájbiban járok, amelyen az én világomból is van egy-két motívum. Ha én tudó akarok lenni, akkor bagoly van a hátamon, legyen meg az én jogom, hogy azt feltehessem. Nem kötelező lemásolnom azt, amit kétszáz évvel ezelőtt használt valaki. Én nem ő vagyok, egészen más ember vagyok” – osztja meg velünk gondolatait a „hagyományőrzésről”. Judit időközben az általa nemezelt lájbit is megmutatja. Nem csak ruhadarabokat, a gyermekeknek is készít nemezállatkákat – mondja. A nagyobbik fiú, Gergő ősszel iskolába megy, hétéves, Matyika ötéves, óvodás, Rózsa pedig óvodás lesz, most hároméves. Rózsát otthon szülte, mert nyugodt körülmények között szerette volna a világra hozni.