Egy felvidéki lány Varságon: akinek hiányzik a knédli és a kofola

Még abban a térségben is, ahonnan származom, és ahol még látni magyar feliratokat. Valamiért félünk a szlovákoktól, már nem vagyunk olyan sokan, és igen: zajlik a szlovákosítás, a magyar falvakba telepítik őket. Vagy nem is olyan régen, a kétezres években bevezették az iskolákba a kötelező himnuszhallgatást, kitették mindenüvé a címert és zászlót.

– Az iskolát hol jártad ki?
– Ötödiktől Párkányban jártam a gimnáziumba. Nyolc éven át párhuzamosan zeneiskolát is végeztem, hegedű-ének szakot. Az álmom az volt, hogy újságíró legyek, jelentkeztem is odahaza a kommunikáció és közkapcsolatok szakra. Bár létezik magyar nyelvű felsőoktatás, én szlovák–angol párosítást terveztem. Szeretem ugyanis a szlovákot: már ötéves koromban felküldtek a Magas-Tátrába, és ott hagytak egyedül egy teljesen szlovák közösségben, ahol kaptam egy erős alapot. De a tanárok is gyúrták belénk. Amíg a felvételi eredményére vártam,

– Miért éppen Erdély?
– Amikor végeztem a nyolcadik osztályt, kaptam egy lehetőséget, hogy kísérjem el a Szentegyházi Gyermekfilharmóniát egy európai turnéra. A zeneiskolában egy felnőtt női kórus tagja voltam, és a karvezető és egyben hegedűtanárom engem ajánlott be. Ez egy határok feletti kezdeményezés volt, más magyarlakta területekről is csatlakoztak. Először egy kéthetes felkészítőn vettünk részt Szentegyházán, aztán jött a turné. Sok barátra tettem szert. Később hűségesen jártam a koncertjeikre, ha a közelünkben jártak. Amikor apukám előállt az ötlettel, rögtön beírtam a keresőbe, és elsőnek a marosvásárhelyi Sapientia egyetemet dobta ki. Kiderült, hogy a kommunikáció szakon mindig túljelentkezés van, de én akkor már annyira beleéltem magam, hogy a tolmács-fordítóit csak megpróbáltam. Apukámmal kettőnk közös titka volt, csak az indulás előtti estén jelentettük be. Ez volt a B terv: úgy voltam vele, ha nem tetszik, hazamegyek. Közben az otthoni egyetemre is felvettek, de addigra már véglegesen eldőlt bennem.

Persze érdekes vagyok nekik, de nem éreztetik velem, hogy máshonnan jöttem. Bár volt, hogy nem tudták, hol van Felvidék, és meglepődtek, amiért tudok magyarul. A segítőkészségre is tudok példát: látatlanban a beiratkozás előtti procedúra során a teljes román fordítást elintézték az egyetemen.

– A román nyelvvel hogyan boldogultál?
– Szereztem egy barátnőt, aki kisegített a románnal. El is kezdtem tanulni, de az államvizsgára készülés előtt abbahagytam. Annyi azért ragadt rám, hogy szavak szintjén megértem.

– Mit terveztél a diplomával a kezedben?
– Nálunk az a szokás, hogy ha valaki elkezdi az egyetemet, illik a mesterképzést is elvégezni. Tehát nem volt kérdés a továbbtanulás. Amikor megtudtam, hogy a saját szak helyett másikat is választhatok, tudtam, hogy az most már a kommunikáció lesz. Közben megismertem a barátomat, aki lengyelfalvi, így a csíkszeredai karra jelentkeztem, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Úgyhogy a történelemtanárom jóslata bevált, aki azzal viccelődött az első erdélyi utazásom előtt, hogy hátha a szerelem rám talál majd itt.

Mi otthon zöldségekkel, ketchuppal esszük. 

– Mi az, amit hiányolsz hazulról?
– A szüleimet, a zenészpalánta öcsémet, a kofolát, ami egy kólaszerű, de annál finomabb üdítőital, és a knédlit, vagyis gőzölt kenyeret. Ha időm engedi, illetve nagyobb ünnepekkor hazajárogatok, de a családom is meglátogatott már, és valósággal irigykednek, hogy nálunk nincs ekkora összetartás. Örülnek, hogy ide kerültem, hogy jó helyen vagyok, különben hazavinnének. Vannak állataink, mint odahaza, van egy gyümölcsösünk, azt szépítgetjük.

Rám is sok hely vár, ahol még nem voltam. Már itt képzelem el az életemet, ezzel a munkával pedig, úgy érzem, megtaláltam a helyemet, nem hiányzik semmi. Így kerek a világ.