Dombi Sándor szíve csücskei

Ő több mint harminc éve egy szál gitárral és a hangjával keresi kenyerét. „1987-ben leszereltem a katonaságból, Bukarestben levizsgáztam, és attól a pillanattól kezdve hivatalosan is a vendéglátóiparban kezdtem dolgozni zenészként. És én azóta egyebet sem csináltam, s ahogy elnézem a dolgokat, már nem is fogok. 1991-ig a Tusnád szálloda éttermében zenéltem, s bár én mentem volna a nagyvilágba, a család visszatartott. Ott álltam esténként fehér zakóban, lila bőr nyakkendővel – mert a kilencvenes években az volt a divat –, s jöttek a turisták fürdőköpenyben és papucsban. Egy este aztán azt mondtam, nekem nem itt van a helyem. Letettem a gitárt, elmentem a főnökhöz, és bejelentettem, hogy felmondok” – beszél arról, hogyan és mitől változott meg az élete.

Innen kezdődött a kaland, bár ő egyszerűen csak hányódásnak nevezi. Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, zenekarok, fellépések és lassan-lassan felfelé kezdett ívelni zenei karrierje. Ám egyszer csak azt vette észre, hogy egyedül maradt, zenésztársai a jobb megélhetés reményében nyakukba vették a nagyvilágot. Mit tehetett? „Aláírtam egy szerződést, és elmentem egy fél évre zenélni Grönlandra. A hat hónap elteltével újabb szerződés következett, immár Norvégiában. Ég és föld a különbség. Aztán újra következett Grönland, és még vissza-visszamentem zenélgetni Norvégiába. Egy alkalommal Szabó Zsolt zenész barátom jelezte, hogy Brassóban lenne egy zenekar, mehetnék gitározni. Találkoztunk, beszélgettünk, de zenélésre nem került sor, ám egyszer csak, amikor Norvégiából éppen hazaértem, hívtak, hogy a tengerparton nyílik egy ötcsillagos szálloda, nincs-e kedvem oda menni zenélni. Odamentem, egyet énekeltem, gitároztam, s 2009 januárjától ott vagyok. Nem sokra rá megismerkedtem a későbbi feleségemmel, év végén megszületett a fiam, és mi azóta is boldogan élünk.”

„Csíkba jönnék legszívesebben”

„Ha a kapun bementem, akkor jól vagyok, de én odalent nem szeretem. Ott van a családom, és én ezért vagyok ott” – foglalja össze röviden, bár azt is kihangsúlyozza, hogy magyarságából adódóan sosem volt problémája. „Konstanca nem Bukarest. Ott nagyon sokféle nemzetiségű ember él együtt, számukra nem okoz gondot, hogy magyar vagyok. Ott van egy klubjuk az erdélyieknek, tiszteletbeli diplomát kaptam tőlük. De a sokféle nemzetiségből adódóan ott nehezebb zenélni.

És ha már az életkor is szóba kerül, elmeséli, ötvenévesen jutott el oda, hogy egy régóta dédelgetett álmát valóra váltsa. Motorozni kezdett, bár korábban ódzkodott ettől a járműtől, nehogy baleset érje és azt a karja bánja. „Eddigi életemből ha valamit hiányolok, az az, hogy legalább húsz évvel ezelőtt meg kellett volna szereznem a jogosítványt motorkerékpárra. Amikor felülök a motorra, akkor érzem igazán jól magam” – meséli lelkesen, és közben fotón mutatja, a motorkerékpár oly nagy becsben van odahaza, hogy a lakásba is bekerül. Büszkeséggel tölti el, hogy megkapta helyét a motorosvilágban is, egy temesvári motorosklub tagja lett.

 „A klub alelnöke felfigyelt rám a tévés vetélkedőben, és meghívott egy rendezvényükre. Velük nagyon szívesen leülök egy asztalhoz. Nekem már nincs annyi időm hátra az életből, hogy az emberek butaságait hallgassam. Én már ebben nem tudok részt venni, kerülöm a negatív emberek társaságát, és ezt próbálom úgy tenni, hogy senkit se sértsek meg” – mondja. És ha már a korral kapcsolatos meghökkentő dolgoknál tartunk, felhozódik az is, hogy közel az ötven évhez iratkozott be a konstancai konzervatóriumba, sőt idén a mesterképzés végére is pont kerül. Zenepedagógusi diplomával akár taníthatna is, de rájött, az nem az ő útja. Bár tartott már olyan zeneórát – jegyzi meg büszkén –, hogy a kilencedikes tanulók óra végén állva tapsolták. Igaz, olyan hetedikes tanulóval is találkozott, aki azzal fenyegette meg, hogy felgyújtja a gitárját.

Büszkén mesél tízéves fiáról, aki anyanyelvi szinten beszél románul, magyarul, angolul, és persze zongorázik. Arról, hogy a felesége az ő tudta nélkül változtatta meg gyermekük nevét Constantinról Konstantinra.