Böhöm, de nem tahó: Chrysler 300C

Az egykori DaimlerChrysler konszern Európába is „kidelegált” amerikai limuzinja akár egyfajta bocsánatkérésként is értelmezhető az öreg kontinens lakóinak, amiért a kifinomultabban összerakott, esztétikus dizájnhoz szokott vásárlók elé a kétezres évek elején az akkor divatos retróvonatra felülve a PT Cruiser „személyében” olyan szörnyszülöttet dobtak, amit nagyon kevesen voltak képesek megemészteni. Aztán jött a 2005 és 2010 között az osztrák Magna Steyr-gyárban (is) összeszerelt 300C, amivel egy csapásra feloldozást nyert az akkoriban a Mercedes-Benzzel közösködő gyártó.

Amikor férfias egy autó

A 300C minden porcikájában elkülönül európai „évfolyamtársaitól”: úgy hatalmas, hogy nem akar felsőbbrendűnek tűnni, pedig arányait tekintve igazi észak-amerikai izomgéppel állunk szemben. Végtelenül vagány az orr-rész a méretes, de nem hivalkodó, majdnem függőleges, krómozott hűtőráccsal, mögötte ott a kolosszális motorháztető, majd a rendkívül magasra húzott övvonal nyújt vizuális csemegét, és a karosszéria befejezése is méltó a hasábból faragott testhez: nincs semmi bonyolítás, az élek a domborulatokkal hibátlanul találkoznak.

{A}

Bónuszként kapunk a kasztni sarkaiba száműzött kerekeket 18 hüvelykes könnyűfém-felnikkel. Egyértelműen érződik, hogy itt nem a törésteszteken elérhető minél jobb gyalogosvédelem vagy a légellenállási együttható csökkentése, azaz a menetszelet szépen „elvezető” lekerekítéseken volt a hangsúly. A 300C egy igazi férfias autó, böhöm méretben, de nem tahó stílusban.

Tengerentúli hangulat

Származási helyét a beltér is erősíti: az európai modellekkel ellentétben nem a görcsösen tökéletességre kihegyezett anyagválasztással és tizedmilliméterre illeszkedő borításokkal veszi le a vezetőt a lábáról, hanem a már-már túlméretezettnek tűnő elemekkel, mintha nem érdekelné, hogy nincs szükség ekkora kormánykerékre, könyöklőre, fotelekre, középkonzoli gombokra – és épp ettől valami elnyűhetetlen érzést kelt az egész utastér. Az ülések tényleg fejedelmiek, ráadásul a 300C-hez extraként rendelhető volt a hét és fél centiméternyit előre-hátra mozgatható pedálsor. A három métert is meghaladó tengelytáv sokat elárul a hátsó – bődületes – helykínálatról.

Egy szokatlan dologra azért érdemes kitérni, mert valószínűleg már az első métereken feltűnik az új vezetőknek: a kormánykerék mögött, jobb oldalon nincs bajuszkapcsoló – cserébe baloldalt rögtön hármat is találunk. Ez is egyfajta amerikai sajátosság, hiszen ott még manapság is divat a kormányváltó – igaz, a 300C-ben hagyományos helyen találjuk az automata fokozatválasztóját. Noha nem közvetlenül a kényelemhez kapcsolódik, de az „alapfelszereltségű” hangrendszert bekapcsolva is kellemes borzongás fut végig az ember hátán, az „audiofilek” imádni fogják. Erre még rájött a tesztautóban a csomagtartóba utólagosan beszerelt mélynyomó, elképesztő koncertteremmé varázsolva az utasteret.

Hajóként ringat

Az óriás-Chrysler futóműve is tipikus észak-amerikai sémát követ: végtelenül lágyan ringat, puha, de nem nyúlós, elfogadható a karosszéria oldaldőlése. Nem hajtűkanyarokra tervezték, hatalmas a fordulóköre, ráadásul hátsókerék-meghajtású, azaz kikapcsolt menetstabilizálóval, durva pedálkezeléssel táncba vihető a fara, ennek ellenére azonban kiszámítható, kezelhető, könnyen megzabolázható.

Érezhetően hosszú – és viszonylag egyenes – utakra tervezték, olyanokra, amikor többórás vezetés után sem zsibbadt végtagokkal száll ki a vezető. A súlyos, közel 1,9 tonnás test megállításához viszont jó nagyot kell taposni a fékpedálon – sokan érzik úgy, hogy alulméretezett, holott inkább csak gyárilag rosszul konfigurált a rendszer, lassan épül fel a fékerő, ki kell tapasztalni.

Erő van, de nem a száguldásra

Lassan kuriózummá válik egy-egy V6-os duruzsolást hallgatni vezetés közben – a 2006-os évjáratú, kipróbált 300C szerencsére még megadja az élményt, úgy is, hogy egy közös-nyomócsöves Mercedes-Benz dízel (CRD) dolgozik a motorháztető alatt. Európa méretes szedánjainak másfél évtizede még erre volt szüksége, nagy és brutális forgatónyomatékú öngyulladós motorokra – pedig a típust lehetett kapni 2,7, illetve 3,5 literes V6-os benzinessel, továbbá a fülbizsergető 5,7 és az abból felfúrt 6,1 literes HEMI V8-asokkal is. A DaimlerChrysler-érában összerakott 300C ezzel a háromliteres, 24 szelepes motorral is kiváló – főleg a Startech teljesítményfokozó tuningjával. Az amúgy 218 lóerős és 510 newtonméter forgatónyomatékú motorból 44 pluszlóerőt és 70-nel több newtonmétert csaltak elő, ezzel pedig hét másodperc alatt futja a „százas sprintet”.

Csakhogy a bálnaméretű Chrysler nem őrült száguldásra, hanem gyors haladásra való – és a kettő között lényeges különbség van. Finoman, de határozottan gyorsul, érződik, hogy mindig van tartalék benne, de a kirobbanó vadulásokat nem szereti. Ehhez a stílushoz igazodik az ötfokozatú automata váltó is – manuálissal nem is lehetett soha kapni –, amely ugyan észrevehetetlenül dolgozik, de nem partner a váratlan padlógázas meglódulásokhoz. Előzés előtt érdemes 1-2 másodpercet rászámolni, amíg a rendszer kiválasztja a megfelelő gangot, majd ráküldi az erőt a kerekekre. Aki ilyen autó birtokosa, annak valószínűleg az üzemanyag-fogyasztás sokadlagos szempont, maradjunk is annyiban, hogy a 72 literes üzemanyagtartályt nem ezer kilométerenként, hanem gyakrabban kell „újratölteni”.

– és pont ez emeli ki a többi hasonló korú, felső kategóriás négykerekű közül.

Chrysler 300C Startech 3.0 CRD V6 (2006)