Bethlenfalvay Gábor visszatért a romokból feltámadt régi villába

– Milyen volt újrakezdeni az életet az új világban, az Amerikai Egyesült Államokban?
– Édesanyám oldaláról Léván volt birtokunk, én ott jártam iskolába is, de amikor a szovjet hadsereg jelenléte érzékelhető lett, 1944-ben, karácsony előtt két héttel hagytuk el Magyarországot. Lassanként olyan környezetbe kerültem, ahol senki sem beszélt magyarul, és így sajnos a tulajdon anyanyelvét is elfelejti az ember. Nem volt olyan nagy a váltás, amikor az Amerikai Egyesült Államokba kerültünk, hiszen előtte már a németországi menekülttáborokban hozzászoktunk, hogy a világ megváltozott. Amikor megérkeztem Chicagóba a bátyámmal egy vasárnap délután, másnap reggel hatkor már be kellett állnunk a futószalag mellé dolgozni. Nehéz életünk volt, de szépen túléltük.

– Végül Ön és a bátyja, Bethlenfalvay Miklós is katonai pályára léptek, miként korábban apjuk, Károly Artúr.
– A katonai pályát választottuk, mert nem volt lehetőségünk iskolába járni, érettségizni, egyetemre járni, ahhoz sok pénz kellett, és a hadseregben bizonyos szolgálati évek után kijárt az állami támogatás az egyetem elvégzésére, így ezen az úton haladtunk tovább. Én a hadseregnél maradtam, őrnagyként mentem a vietnami háborúba, ahol egy évig voltam, de annyira kellemetlen volt, hogy kiálltam a hadseregből. A katonaság főhadiszállásán szolgáltam Vietnamban, de minden héten kellett mennem néhány napra a környékre kivizsgálni, hogy miként működnek a külső állomások. Mindig megdöbbentem, hogy ami régebben zöld erdő volt, elhalt, barna földdé vált. Növénymérgekkel irtották ki az erdőséget az amerikaiak, hogy az ellenség, akinek az országa és hazája volt, ne tudjon elbújni az erdőben. Ennek következtében a mérgezett víz olyan hatással volt a népességre, hogy a gyerekek torzként, kéz vagy láb nélkül születtek meg, őket lehetett látni a városban, koldulásra kényszerültek. Ekkor mondtam azt, hogy elég. Visszamentem az egyetemre, biológusi diplomát szereztem, és a környezetvédelmi szakterületre tértem át, éppen ezért. Mintegy harminc évig kutató voltam, egyetemi tanár, valamint a környezetvédelmi minisztérium kutatóosztályán biológus.

– Mikor sikerült először visszatérni Erdélybe, Magyaroszágra?
– Először még a rezsimváltás előtt sikerült visszajönnöm, mert a Magyar Tudományos Akadémia és az Amerikai Tudományos Akadémia csereprogramot szervezett a kutatóknak, így még a kommunista korszakban megengedték, hogy kijöjjek, mert a kormány által engedélyezett vízumot kaptam. Annak ellenére sikerült mindez, hogy én a hírszerzésben és kémelhárításban dolgoztam, és tudtam, hogy a magyar kémelhárításnak fényképes dossziéja van rólam. Veszélyes volt ez az utazás, a szupervízum nélkül nem mertem volna hazajönni.

– A rendszerváltás után mikor sikerült hazajönni?
– Akkor már többször jöttünk haza a bátyámmal, Miklóssal, aki szintén a hadseregben szolgált. Felvidékre jöttünk csak, ott még volt egy élő rokonunk, Bethlenfalván nem ismertünk senkit, az egyetlen zetelaki rokonunk, akire emlékeztem, Szabó Nándor bácsi volt, felnőttekre nem emlékszem, hiszen gyermekként nem érdekeltek, én fogtam a lepkéket, és bővítettem a lepkegyűjteményem. A rendszerváltás után Szabó Nándor bácsi már nem élt, Zetelakán sem ismertünk senkit, így nem volt kapcsolat. Ide nem jöttünk, mígnem egy Zetelakáról elszármazott, Budapesten élő rokonunk, Márton Zsolt meg nem talált az interneten.