„Az ember, amíg él, adjon”: a 97 éves Bartalis Viktória

Mutatja, a tavaly még ő húzta meg a csíkokat a falon a konyhában az egyik dédunokája segítségével, s közben tanította őt is, hogy hogyan kell. „Mutattam az unokámnak, mert én szédültem, nem tudtam már felállni. Ő kicsi doktorica lesz, neki erre már nem lesz szüksége és ideje, de azt mondta, megtanulja, mert nem árt, soha nem lehet tudni.”

Viktória néni később mintegy húsz évig a lengyárban dolgozott kötélverőként, amit még az édesanyjától tanult el. Mint fogalmazott, a Jómária suttogta neki, hogy menjen el a kötélgyárba dolgozni. „Gondoltam, el kell menjek én is munkába, hogy kapjak bár egy kicsi nyugdíjat. Aztán úgy rám kaptak, hogy ott maradtam, mert jó volt. Csináltam ott a kötelet. Kicsit akartam csak menni, de úgy megtetszett a munkahely, és a munkatársaimat is nagyon szerettem, hogy nem tudtam volna otthagyni. Nem is hagytam, míg nem kellett nyugdíjba jöjjek. Hiába mentem volna szobát festeni, onnan nem nyugdíjaztak volna. Így nyugdíjat kaptam, s most is jön, mert várom” – mondja kacagva.

Minden búját-baját elfelejti

Beszélgetésünk során visszakanyarodunk a festéshez, a szobában lévő alkotásokat is megtekintjük. A természetről mintázott képek, csendéletek, házak, faluképek sorakoznak bent. Viktória néni fia, Imre is örökölt édesanyja alkotói tehetségéből, ő a faragásban jeleskedik – derül ki, amint megtekintjük az általa faragott tárgyakat. „Itt a faluban is sokan kértek festményt, mindig vitték. Most gyűlt meg az utóbbi időben, már azt hiszik, meghaltam. Sok képet festettem Maroshévízre, nagyon szerették a Jézus az olajfák hegyén-t, egyszerre megfestettem tízet, és vittem le vonattal, ott örökké kérték, nem tudtam eleget festeni belőle. De más helyekről is eljöttek vásárolni, Magyarországra például rengeteg képemet elvitték.”

Minden búját-baját elfelejtette, amikor festhetett – bólogat. „Előszedtem, nekifogtam, s csinálgattam. Úgy belevetettettem magam a festésbe, hogy mást nem is láttam, csak festettem. Ezelőtt az asztalra tettük a festőt, s ott festettem, de most már kiszereljük az udvarra állványra, másképp nem megyen a virágfestés. De amíg tudtam, mindent megcsináltam, festettem. Most már nehezen megy, az ízületeim fájnak, de azért még a múltkor festettem egy rend képet. Inkább festenék most is, minthogy egész nap feküdjek. Mindjárt-mindjárt a lábujjkáimmal is festenék. Szerettem festeni, még a lábujjkáim is csinálják a fenyőfákat állandóan – gondolatban. De most már meg vagyok öregedve, pedig úgy szeretnék még festeni.”

Adjon és hagyjon

Azt, hogy hány darab festmény került ki a keze alól, nem tudná megmondani. Csak annyit tud, hogy amikor ideje volt, mindig festett. „Én sohasem kerengtem. Ha egy képnek nekifogtam, azt el kellett végezzem. Az nem úgy volt, hogy egyet térek a szomszédban, s utána folytatom. Ösztönöm volt, hogy mindig más és más képet csináljak. Annyi székely kaput festettem, hogy csoda.” Ha pedig nem festett, akkor kézimunkázott, szőtt, font, varrottasokat készített.

Sok kézimunka, kép őrzi Viktória néni keze munkáját, s mint mondja, azért is festett, hogy hagyja hátra. Hála Istennek, van is, akinek. Az ágya mögötti képeken mutatja: két unokája, öt dédunokája és három ükunokája is van. Nagy szeretettel beszél mindannyiukról, ő fogorvos, ő orvosnak készül, ők hokiznak, egyiknek nemrég volt az esküvője, ő már bejárta a fél világot, tanár lesz belőle – sorolja.

„Én nem értek ezekhez, mert mi csak kapálni s takarni jártunk. Most a háromhetes bubát felöltöztetik embernek, kalapot tesznek a fejébe, kicsi nadrágot adnak rá, ilyen világ lett. Az én egyik fiútestvérem nyolcesztendős volt, még köntösbe járt iskolába. Minden más volt.” Látogatásunk végén még kifejti, noha már nem hall jól, az embernek ennyi esztendős korában valami kell jöjjön.