Bálint Béla, a székely vezérács

„Bajban lettek volna Pesten a székelyek nélkül!” – egyebek mellett ez a mondat hangzott el az új Puskás Stadion avatóján a pálya közepéről, ahol a rövid, alig pár perces megnyitóbeszédek között ez a mondat mosolyra fakasztotta a jelen lévő majd hetvenezer embert. Aki ezt mondta, nem más, mint a 48 éves alsósófalvi Bálint Béla vezérács, aki csoportjával hónapokig dolgozott a legnagyobb és legkorszerűbb magyar stadion felépítésén. Alsósófalvi otthonában látogattuk meg a tősgyökeres sóvidéki építkezési szakembert, családja körében beszélgettünk múltról, jelenről, szakmáról és úgy általában a világról.

Panelházas kezdetek

Negyvenes éveiben járó házaspár fogad Alsósófalva felső, már a domboldalra épült részében – a 48 éves Béla és 43 éves felesége, Irén mindketten tősgyökeres sófalviak, ahol a Bálintoknak több ága is van. Mint Béla mondja, családjuknak az egyik dédnagyanyjuk neve, a Polixénia miatt a Pólika ragadványnevet adták a sófalviak, de utoljára csak az ő édesapját szólították így. Béla fiatalkora másképpen alakult, mint általában a székely családokban a néhány évtizeddel ezelőtti időkben, amikor apáról fiúra szállt a mesterség: a családban nem volt senki, aki építkezéssel foglalkozott volna, Béla a nyolcvanas években – tizenéves korában – mégis e szakma felé orientálódott.

„Erdész szerettem volna lenni gyermekkoromban, de ez abban a rendszerben nekem lehetetlen volt, így jött az építésziskola. Eleinte líceumba jártam, de abból kimaradtam, jött az építkezési szakiskola, mindez Csíkszeredában. Én ácsnak szakosodtam, s ott is kezdtem dolgozni mindössze tizenhét évesen. Sajnos olyan brigádba kerültünk, ahol nem sokat lehetett tanulni. Akkor építették a város most is álló tömbházait, azokon dolgoztunk, de szívattak, rossz volt, nem hagytak érvényesülni. Aztán beálltam a házelemgyárba dolgozni, ahol nagyon jó volt, jól is kerestünk, tanulni is sokat lehetett, imádtunk munkába járni” – emlékszik vissza az indulásra Bálint Béla. „Sajnos 1991-ben átalakult, majd megállt a cég, nekem tetőcserepeket kellett volna csinálnom, de nem szerettem, s úgy eljöttem szabadságra, hogy a mai napig azon vagyok” – teszi hozzá mosolyogva.   

Elindultak, mint a népmesében

A húszéves Béla és két társa ezt követően Magyarországon próbált szerencsét. Hárman elindultak, mint a népmesében, zsebükben alig ezer-ezer forint volt, a pénznek pedig kiszámítható sorsa lett: elitták. Azonban Óbudán találkoztak egy negyedik sófalvival, aki Zuglóban dolgozott. Ott kezdtek dolgozni ők is, Béla egyik mesterének tartotta Tóni bácsit, akitől rengeteget tanult akkoriban. Az ácsmesterség fortélyait, csínját-bínját az együtt töltött hét-nyolc évben tanulta meg, miközben Budapesten magánházakat építettek. Nagyon sokat.   

A fiatalember katonai behívója azonban egyre gyakrabban jött, egy idő után pedig kénytelen volt hazajönni egy évre katonáskodni. Önkéntesen vonult be (hogy legyen meg a szolgálat), emiatt nem volt nehéz Szilágysomlyón és Nagybányán a seregben, azt követően 1993-ban pedig mehetett vissza Magyarországra dolgozni. Akkoriban azonban még nagyon nehéz volt legálisan munkát szerezni, akkori főnöke „cselezett” is ezekkel a dolgokkal, aminek az lett a vége, hogy Bélát és munkatársait egy évre kitiltották Magyarországról.