Az órásmesterek felett is elmúlik az idő

A csíkszeredai sétálóutca közepén található meg még ma is a Prestarea Kisipari Szövetkezet egyik műhelye, amelynek ugyan már nincs akkora forgalma, mint harminc évvel ezelőtt, de ha mégis órát kell javíttatni, ide térnek be a csíkiak.

Itt találjuk Salamon Istvánt, aki – kollégájával és névrokonával, Salamon Kálmánnal váltásban – öt évtizede van elmerülve a fogaskerekek, rugók, mánusok, óralapok, piciny csavarok világában. Mint mondja, annyira szereti a mesterségét, ha tehetné, éjjel-nappal órákat javítana. Otthon is szép gyűjteménye van, több mint száz időmérő szerkezet veszi körül. Ha szükséges, éjjel is felkel megjavítani egy-egy darabot.

Időközben kliensek érkeznek, egyik karórát hoz, amelyet az órásmester szakavatott mozdulatokkal szétszed, és rövid időn belül meg is találja a hibát, tulajdonosa csatolhatja is vissza a karjára. A másik kliens az ébresztőórájáért jött be, egy hete adta be. Örvend, hogy sikerült megjavítani, hiányzott már otthonról. Amíg várakoznak, az órásmester szóval tartja őket, történeteket mesél. Elhangzik, hogy komájával egy éven keresztül dolgoztak egy olyan nagy órán, amely ütötte a negyedet, a felet, háromnegyedet, és amikor a tizenketteshez ért a mánus, akkor átváltott és tizenkettőt ütött. Ez volt az egyik legnehezebb munkája – mondja Salamon István.

„Egyszer egy svájci órára nem kaptam felhúzókulcsot. Akkoriban nem lehetett akármit vásárolni.

Ezeket a meglepetéseket szeretem. Negyven évvel ezelőtt voltak a kakukkórák, a cilinderórák, irtó komplikáltak voltak, az ingás órák, utána megjelentek a svájci Schaffhausen, Tissot, Atlantic karórák. A Szovjetunióból érkeztek a Csajkák, Wodstokok, Rakéták, Poljotok. Ezeket mind kilóra hozták. Mostanában inkább a fiatalok jönnek javíttatni a drága órákat. Elmennek külföldre dolgozni, és azért, hogy itthon tudjanak bizonyítani, hoznak kintről öt-hat modern órát. Vannak köztük komoly, minőségi darabok, de rengeteg ócska is” – mutat rá az órásmester.

Úgy véli, ebben a mesterségben az a szép, hogy meg kell keresni az eldugott hibákat. Minden órának más a hibája, és egyben más az érdekessége is. Egy órának lelke van, és aki nem szereti ezt a mesterséget, nem tudja csinálni.

Van, amikor harminc klienst is ki tud szolgálni egy nap, van, hogy csak tízet. Mint mondja, sok mindentől függ, a hiba bonyolultságától, de a fizetések időpontjától is.

Salamon István szülei szintén a Prestarea Kisipari Szövetkezetnél dolgoztak, igaz, ők a fodrászszalonban.

„Édesapám választotta számomra ezt a szakmát. Székelyudvarhelyen egy elektrotechnikai iskolába szerettem volna menni, de oda nem sikerült. Aztán 1966-ban elkerültem Aradra egy szakiskolába, ott óragyár is volt. Első évben ott voltam, utána a többit itthon, mert közben dolgozni is kellett, csak így lehetett mesterséget tanulni. Volt egy főnököm, aki mindig nekem osztotta ki a legnehezebb munkákat.

Míg harminc évvel ezelőtt ötszázan voltak a vállalati gyűlésen, ma már csak huszonnégyen dolgoznak a szövetkezetben. „Munka rengeteg volt, tízszer ennyi. Ide tartozik a mosoda, a fodrászat, az ékszerészet, szemüvegjavító, üvegező, a tévéjavító, fotóstúdió. Nagyon nehéz, de gyönyörű mesterség ez, éjjel-nappal tudnék még most is dolgozni. De most már kevesen vagyunk, nagyjából velem egykorúak a kollégák. Csíkszeredában ketten vagyunk, Gyergyóban egy, Udvarhelyen egy, Szentgyörgyön egy, Maroshévízen egy órás van. És ők sem húsz vagy harminc évesek már.