Akinek tényleg hozta a patkó a szerencsét: Lajos Sándor

Hogy a huszonegyedik században kinek az életébe vonzza be a szerencsét a patkó, azt nem tudom, egy biztos: Lajos Sándor fiatal lópatkoló kovács elmondhatja, hogy az ő életébe hozott.

Amikor a patkolókovács házhoz megy

Fúrógép, csiszológép, kohó, satu, patareszelő, patakés, tömérdek patkó és patkószeg – egy patkolókovács műhely alapfelszerelése. Esetünkben mindez kis változásokkal egy mozgó kovácsműhelybe költözött, hiszen e tradicionális mesterség is a kor követelményeihez alkalmazkodott. Ma már a patkó a gyárban készül, a patkolókovács négy keréken gurul be műhelyével „pácienséhez”, s míg régen az ülő fémből készült, ma az üllő alja alumíniumból van, így tompább a csengése, s kevesebb az esélye annak, hogy az ifjú kovácsmester időskorára nagyothalló legyen.

A csíkpálfalvi Lajos Sándorral a csíkszentsimoni Szent László Lovardánál találkozunk, ahol négy patás vár rá. Azt még elöljáróban elmondta, hogy bár néhány éve gyakorolja a szakmát, szűk egy hónapja nevezheti magát immár hivatalosan is lópatkoló kovácsnak. Ahhoz ugyanis, hogy valaki nyugodt szívvel és a zsebében oklevéllel űzze a mesterséget, két évet kell tanuljon a Békés megyei Mezőhegyesen. Sándor is túl van már ezen, a gyakornoki éveit pedig Blénesi Árpád gyergyószentmiklósi kovácsmester mellett töltötte, tőle leste, tanulta a szakmát.

Lovastúravezető, lovasoktató, patkolókovács

Mindig is tartottak lovakat – meséli –, s egy otthoni lópatkolás során ismerte meg a gyergyószentmiklósi mestert és annak fiát. Középiskola után egyetemre iratkozott be, de még időben kiderült, hogy az nem az ő világa. Az ő világában a lovaknak volt nagy szerepük, így lett Zabolán a Mikes-birtokon közel négy évig lovastúravezető és lovasoktató.

„Egyszercsak nem volt, aki patkolja a lovakat, s ekkor merült fel annak a gondolata, hogy akár én is tudnám csinálni. Jelentkeztem Magyarországra a patkolókovács-iskolába, de első körben nem vettek fel, mert nem ismerte el az ottani oktatási rendszer az itthoni lovász elővégzettségemet, ez ugyanis az alapfeltétele a kovácsiskolának. Kijártam egy év lovásziskolát, majd jelentkeztem újra a kovácsiskolába, mindez már a koronavírus-járvány miatt online oktatást jelentett, így a lovásziskola és a kovácsiskola mellett tudtam idehaza gyakorolni a szakmát. Kéthavonta kellett Magyarországra menni egy hetet, egy évig” – mesél a 25 éves mesterember a szakmaválasztás hátteréről. Még mindig dolgozik régi mestere mellett is, de önállóan is vállal munkát, Zabolára már csak akkor jut el, ha fiatal csikókat kell belovagolni, betanítani.

„Ha jól csináljuk, fájdalommentes”

Hogy ez a szakma mennyiben veszélyes az ember számára, az a lovak idomítottságától függ, ugyanis az igényesebb lovasember megtanítja a lovát arra, hogy mivel jár egy patkolás. „Ez a lónak nem okoz különösképpen stresszt, ha jól csináljuk, fájdalommentes” – mosolyog. Akkor veszélyes, ha a ló nem volt betanítva, hogy tartsa a lábát. „Igen, rúgott meg ló nem is egyszer, de megtörtént az is, hogy rám lépett, megharapott” – közli higgadtan.

E mesterség gyakorlásához szeretni kell a lovat – egyezünk meg. Nevetve mondja, bizony ő sem hallott olyan patkolókovácsról, aki először lett kovács, s aztán kezdett foglalkozni a lovakkal. Ezért is szükséges a lovászelőképzés egy patkolókovács számára, hogy tudjon megfelelően bánni a négylábú patással.

Bájos és Ribizli

Sándort mindig is érdekelték a lovak, amelyek odahaza a családot elsősorban a mezőgazdasági munkában segítették. Ünnepnapokon az igavonó állat aztán daliás huszárlóvá alakult, Sándor édesapja ugyanis a Csíkszéki Mátyás Huszárezred zászlósaként vett részt a népszerű huszárfelvonulásokon. Fia pedig sóvárogva figyelte a délceg huszárokat, lovaikat, s talán senki sem lepődött meg azon, amikor a kicsengetési ünnepségén kapott ajándékpénzből megvásárolta első lovát, egy gidrán kancát, Bájost. Ekkor már ő maga is huszár volt – büszkélkedik. Azóta már megvált Bájostól, de lova csak van, Ribizli névre hallgat.

„Ha felülünk egy nyers lóra, nem értjük egymás jelét, de minél többet lovagolunk rajta, annál többet tanul ő is, s én is. Érzi a ló, ha nem vagyok jó passzban, érzem én, ha nincs minden rendben, ilyenkor nem kérek semmit. Egyet csak lovagolunk” – jegyzi meg. Elmeséli, Ribizlit másfél évig nem lehetett egykönnyen megpatkolni, aztán tanítgatni kezdte, hogy hogyan tartsa a lábát, a kitartó munkának pedig meglett az eredménye is, „most már semmi gond nélkül meg lehet patkolni”.

Ha ló van, munka is akad

A lótartás, a lovassportok gyakorlása ma reneszánszukat élik, s bár a munkalovak mindinkább háttérbe szorulnak, szerepüket a mezőgazdasági munkagépek veszik át, a „ló csak megmaradt a magyar ember lelkében” – magyarázza. S ha ló van, munkája is akad a lópatkoló kovácsnak.

Szakmán belül úgy tartják – mosolyog –, hogy a patkolás egy szükséges rossz, hiszen a ló eleve patkó nélkül születik meg.

Munkájában jelenleg a legnagyobb „nehézséget” az adminisztrációs tevékenység okozza – jegyzi meg derűsen –, hiszen az is hátráltatja abban, hogy minél több időt töltsön a lovak társaságában. „Volt olyan munkám, amikor felkeltem, s lógó orral elindultam dolgozni, most viszont alig várom, hogy dolgozhassak” – mondja kedélyesen.

Patkót igazítanak a ló patájához, s nem fordítva

Közben munkához lát, kikötik az istálló folyosóján Ászt, a négyéves székely lovat, mely élete nagy eseményére készül: első ízben kerül patkó a lábára. Ha hívják, viszi a műhelyét, megpatkolja a lovat, összepakol, és jöhet a következő – mondja, amint magára köti a sok munkától már kifakult kovácskötényt. Műhelye egy autó utánfutójára épült, úgy illeszkedik minden eleme egymásba, mint egy puzzle.

A lópatkolás forgatókönyve mindig és mindenhol ugyanaz – szögezi le. Első lépésben megkörmöli a ló patáját, azaz eltávolítja az elhalt szarut az állat talpáról meg a patafalról. „Itt jön a legfontosabb dolog, amiért járni kell az iskolát: minden lónak más a lábvégtengelye. A ló úgymond lábujjhegyen jár, nagyon nagy odafigyelést igényel, hogyan faragjuk a patát, mert ha nem a megfelelő szögben vágjuk le a szarut, más szöget vesz fel a lónak a lábállása, és ezzel túlterheljük az ízületeket meg az inakat. Ezért a legfontosabb a körmölés” – magyarázza, majd kiválaszt egy patkót a sok közül, és rápróbálja a ló lábára.

Közben 1300 Celsius-fokra izzítja a gázzal működő kohót, ide kerül a kiválasztott patkó, majd a felhevült patkót a ló patájára illeszti. Másodpercek alatt égettszaru-illat lengi be a teret, Ász is láthatóan meglepődik az ismeretlen szagtól, de mindvégig nyugodtan tűri a körülötte serénykedő fiatalembert. S bár a forró patkónak a patára való igazításakor az ember ösztönösen is felszisszen, Sándor megnyugtat, mondván, a szaru nem hővezető, tehát a ló nem érez semmit. Fotóriporter kollégámat is arra biztatja, nyugodtan fotózzon, egy három lábon álló lótól nem kell félni, az még nem rúgott meg senkit.

A rásütés lényege tulajdonképpen az – magyarázza –, hogy a patkó tökéletesen illeszkedjen a patára, a forró patkó ugyanis elolvasztja azokat a kitüremkedéseket a patán, amiket korábban a reszeléssel nem tudott elsimítani. A forró patkót üllő és kalapács segítségével alakítja, újra rápróbálja a patára, majd a lehűtött patkó éleit lecsiszolja, hogy az állat véletlenül se ejtsen sebet magán, lyukat fúr bele, s felszögeli a patára.

A ló frissen patkolt lábát a bakra igazítja, s ott végzi el az utolsó simításokat, levágja a szegek végét, rácsonkolja, visszahajlítja s lereszeli, hogy egy síkban legyen a pata a szöggel. Fontos, hogy a patkót igazítja a ló patájához, s nem fordítva – hívja fel a figyelmet, miközben pataolajjal keni be a ló patáját. Csinos – állapítja meg csillogó szemekkel.

Nem sok idő marad már a beszélgetésre, hiszen Ásznak még csak egy lábán van patkó, és további három ló már elő van vezetve, a patkolókovácsra várnak. Azt még megtudakolom, mit gondol egy olyan mester, aki nap mint nap patkókkal dolgozik, vajon tényleg szerencsét hoz-e a patkó. Az ő válasza a határozott igen. „Még a középkorban, amikor a vas, a fém nagyon értékes volt, ha valaki talált egy elhagyott patkót, szerencséje volt, mert abból a kovács bármilyen tárgyat elkészített számára. Nekem nem ilyen szempontból, de igen, az én életembe szerencsét hozott a patkó” – mondja derűsen. S még van egy jó tanács is: a patkót minden körülmények között öblével felfelé kell felfüggeszteni, hogy a szerencse ne essen ki belőle.

Ő már megtalálta saját útját – ismeri el –, és ebben nagy szerepe volt családjának, kovácsmesterének, akik iránt végtelen hálát érez. És a lovaknak, melyek nap mint nap tanítják.