Aki meghallotta a hegyek hívó szavát: Márk Előd

És innentől kezdve jött képbe az Erdélyi Kárpát Egyesület, a hétvégi túrák, természetjárások, majd a középiskolai jó barátok, akikkel már komolyabb hegyi túrákra, sziklamászásokra is el lehetett indulni.

„Most lehet, viccesen hangzik, de alig húsz évvel ezelőtt még igen kevés információhoz jutottunk hozzá, nagyon sokáig még a kommunista időkből visszamaradt felszereléseket használtunk, nehezen lehetett találni egy jó hátizsákot, bakancsot.

Az sem törte lelkesedését, hogy – ma már tudja, tapasztalat és felkészülés hiánya miatt – nem sikerült megmászniuk a Kaukázusban az Elbruszt. Tizenhatéves volt, és ez a kudarcélmény sarkalta arra, hogy a későbbiekben mindent megtegyen a sikerért. Egy évre rá Törökország következett és többek között a Torosz-hegység, ami már hozta magával a sikerélményt is. 2004-ben az érettségi évében járt első alkalommal az Alpokban, a Matterhorn és a Mont Blanc volt itt az első két csúcssiker. „Nem egy szokványos kezdet, ha alpesi mászásokról beszélünk, de pontosan azt bizonyította, hogy ha itthon rendszeresen túrázol, hegyet mászol, akkor fizikailag, technikailag fel tudsz készülni. Egy hegyre több útvonalon fel lehet jutni, ha kiemelkedő teljesítményekről beszélek,

Irány az Alpok!

Ez a sikeres kezdet adta meg a lendületet ahhoz, hogy évente visszatérjen a Székelyföldről az Alpokba, olyan csúcsok megmászását tűzve ki célul, amelyekről korábban nem is hallottak. „Felérsz a csúcsra, körülnézel, és azt látod, hogy körülötted még rengeteg nagyon szép hegy van, amiről tulajdonképpen nem tudsz semmit. Beazonosítottuk térképen, kezdődött az információ gyűjtése, hogy hogyan lehet megközelíteni, és megvolt a következő év túra célja,”

Mosolyogva jegyzi meg, 2004-ben korántsem úgy indult el a Matterhonra, hogy meg szeretné mászni az Alpok összes négyezres csúcsát, ő tulajdonképpen egyet akart: szép, különálló, minél nagyobb hegyeket megmászni. Ez a vezérfonal szőtte át az egyetemi éveket, nevetve eleveníti fel az azokra az időkre jellemző költséghatékony nomád túrákat. Aztán néhány év múlva, közel három évre dél-nyugat Németországba, a svájci határ közelébe költözött, ez a tény pedig meglehetősen sokat segítette, hogy szenvedélyének éljen. Már nem kellett hosszú, fárasztó autós utakat megtenni, az Alpok közelsége nagyban segítette, hogy a fokozatosan felépített út végére érjen. Az addigi kimondottan nyári hegymászások élménye őszi, téli mászásokkal gazdagodott, megtanult túrasível hegyeket mászni.

„A legtöbb négyezres az Alpokban mászható nyáron, viszont vannak olyan négyezresek, amelyek télen, sítúrafelszereléssel sokkal könnyebben elérhetőek, és sokkal szebb a túra is. Nem tizenkilométereket gyalogolsz egy összeszakadozott gleccseren, hanem télen mész, amikor azt hó födi, és sokkal nagyobb az élvezeti értéke is. De ekkor sem arról szólt a dolog, hogy meg szeretném mászni mind a 82 négyezer méter fölötti csúcsot.

„Nem mentünk nyáron lötyögni a gleccserre, hanem télen megsíztük. Mindig kerestük a kihívásokat. A legnehezebb a Grandes Jorasses volt, a nehézség egy több kilométeres harántolást jelentett. Két masszívumot foglal magába, a Rochefort-gerincet, majd annak a folytatásában a Grandes Jorassesnek a gerincét. Ez már egy olyan túra, hogy ha elindulsz, nem igazán tudod abbahagyni félúton. Végig kell menni. Legtöbben a Mont Blancot az északi oldalról másszák, van viszont Olaszország felől egy sokkal meredekebb, sziklásabb déli oldala nagyon hosszú útvonalakkal. Ha ezen is elindulsz, egy idő után már nem igazán érdemes visszafordulni, mert nagyon nehéz.