Aki éjszaka is bőrről álmodik: Szász Judit

„A huszonnegyedik órában vagyunk, mert már egy generációt elveszítettünk. Én sem a szüleimtől vagy a nagyszüleimtől tanultam meg a szakmát, és már egyre kevesebben vannak, akik a szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták meg, ezért még gyakorlatilag mindent újra kell tanuljunk ahhoz, hogy taníthassunk. Szerencsére még élnek mesterek, akiktől tanulni lehet, mint például az én cipészmesterem is Udvarhelyen, aki már hetvenéves elmúlt, de van még benne elég energia és bátorság, hogy fejest ugorjon egy ilyen kezdeményezésbe. Sőt még örül is, hogy a tanulói megpróbálnak kiszedni belőle mindent, amit lehet” – mondja.

„Ha kell összepakolom a műhelyem, s megyek”

Judit számára is igen nagy jelentőséggel bír a tudás átadása,

„Nincs két egyforma darab, a tervezéstől kezdve az utolsó mozzanatig mindent én csinálok a két kezemmel. Kialakult az évek során egy egyéni stílusom is, amiről felismerhetőek. Tudatosan figyelek arra, hogy megtanuljam, használjam a kiveszőfélben lévő hagyományos technikákat, amiket már nagyon kevés bőrműves alkalmaz, mert túl munkásak, bonyolultak, vagy túl nehéz megtanulni azokat” – mondja. Ilyen technika például a bőrszállal való fűzés, azaz a szironyozás, amit díszítésre is alkalmaznak, nem csak arra, hogy összedolgozzák egy bőrtárgy alkotórészeit.

Érdekességként említi meg, hogy a legnagyobb derékbőség, amit talált régi tüszők esetében, az a 78 centi volt. „Annál vastagabb ember akkor még a Gyimesekben nem volt a huszadik század első felében”.

Aprólékos munka a bőrművesség

Még éjjel is bőrről álmodik – neveti el magát, hiszen van, amikor annyira foglalkoztatja valaminek az elkészítése, hogy éjszaka sem hagyja nyugodni. Addig sosem lát hozzá semmihez, amíg fejben nincs meg a pontos elképzelés. Nem szereti elkapkodni a folyamatot, ezért aztán gyors határidős munkákat nem is vállal, de megrendelésre sem szívesen dolgozik. „Azt szeretem, amikor valamit elkészítek, és az megtetszik valakinek. A tüszőkkel más a helyzet, az nagy munka, ebből nem lehet készletre dolgozni.”

A munkafolyamat első lépéseként papírból készít egy szabásmintát, a mérthez igazítva a formát, aztán a készítendő tárgy funkciójának megfelelően választ anyagot, s ekkor körvonalazódik már az is, hogyan fog összeállni, hiszen egy puha bőrt inkább tűvel, cérnával ajánlott összevarrni, egy keményebb, merevebb bőrt már fűzni is lehet. A tervezésnél az is fontos szempont, hogy az adott tárgy hétköznapi vagy ünnepli használtra készül, lesz-e rajta díszítés. Mindeddig még tulajdonképpen papíron dolgozik, rajzol, tervez s csak ezután következik, hogy az elképzelt szabásminta alapján kiszabja a bőrt. „Ha szükséges, festem, összeállítom, s kész is van” – nevet nagyot, hiszen az aprólékosan felsorolt munkafázisok alapján tudjuk, korántsem gyors ez a munkafolyamat.

A magával ragadó bőr

Mindig is szeretett kézműveskedni – jegyzi meg visszatekintve a múltba arra a kislányra gondolva, aki kreatív játékokat kapott az édesanyjától, aki hatodik osztályosan már egy varrónő mellett inaskodott két nyáron keresztül, akit „egy ollóval s egy darab papírral le lehetett tenni a sarokba, s azzal elvolt”. Egy Zetelakáról érkező telefonhívás hoz vissza a jelenbe, egy bőrkikészítéssel foglalkozó szűcsmester hívja, s máris felsejlik egy újabb rejtett szelet Judit sokoldalúságából. A szűcsmunkába is muszáj volt kicsit belekontárkodnia – jegyzi meg szinte szabadkozva, miközben kiemel a szekrényből egy hímzett báránybőrbundát. Hosszú, a szász bundák mintájára készült, kézzel készített, hímzett, díszes darab. „Készültem vagy öt évig, amíg neki mertem fogni, aztán hozzáláttam a tavaly télen, s mikor elkészült, elküldtem egy pályázatra, amelyen el is nyertem az egyik fődíjat” – újságolja, amint végigsimít a bundán.

Jól van – mondja határozottan. Szívesen tanít, szeretettel nyúl a bőrhöz, és ha teheti, tanul, mert tanulni sosem késő. „Ötvenötéves vagyok, most kezdtem egy új szakmát tanulni, s remélem, nem ez lesz az utolsó. Mert hiszem, hogy minden, amit megtanulunk, az a miénk marad, s attól jobban fogjuk érezni magunkat.”