A tengerre született ember – videóval

A birkózással edzette meg a testét, a kenuzással pedig a kitartását. Sokat és keményen dolgozott. Edzett. Télen-nyáron, hajnalban, éjjel is. Megtanulta a határait, és megtanulta, hogy azokat újra és újra át kell lépni. Aztán egy sérülés, egy barát elvesztése nyomán a sorsa újra pályát váltott.

Később egy amerikai hajóról szerzett fényképek alapján épített magának egy új hajót – fából. Aki értett hozzá, csak legyintett: lehetetlen. A hajó mégis működött. Olyannyira, hogy válogatott szintig jutott vele. Olimpiai esélyes volt. 1984-ben azonban Magyarország politikai döntés miatt nem vett részt a Los Angeles-i olimpián. A hajót leadta. A sportot elengedte. És akkor – egy másik világból – érkezett egy gondolat. Egy baráttól: „mi lenne, ha körbehajóznánk a Földet?”

Papírok nélkül, Istenre bízva

Ez még a rendszerváltás előtt volt. Az ötlet lehetetlennek tűnt – és veszélyesnek. Két ember, egy saját építésű, közepes méretű hajóval, engedély nélkül elinduljon a világ körül? Nincs útlevél, nincs pénz, nincs biztonság. Csak elhatározás. És egy ember, Schmitt Pál, aki akkoriban sportvezetőként kiállt értük, és sportszolgálati útlevéllel elengedte őket – technikailag disszidálni.

Útközben újra és újra falakba ütköztek – és mindig jött valaki, aki továbbsegítette őket. A Zöld-foki-szigeteken a korrupt hatóság, Tristan da Cunhán a magányos közösség, Dél-Afrikában a forradalom árnyéka – mind új próbák voltak. És ők mentek tovább.

A Csendes-óceán, Tahiti, Ausztrália. Egy idős férfi lépett oda hozzájuk. Dicsérte a hajót. Évek múlva derült ki: Sir Alec Rose volt az, a legendás brit tengerész. Akkor még csak annyit tudtak: értette, amit csináltak.

Az első találkozás – egy idegen kikötőben

Barcelonában, az út végén, egy „új arc” lépett a hajóra. Egy nő, akit Fa Nándor addig csak levelekből ismert. Mégis hajóra szállt hozzá. Ez lett a kezdete egy másik, csendesebb, de nem kevésbé mély útnak: a családi életnek. Hazaérkezés után itthon csend volt. Nem ünnepelték őket. Nem kérdezték, mit éltek át. De Fa Nándor nem tudott visszatérni a régi életbe. A tengert nem lehet elfelejteni.

Egyedül, de sosem magányosan. Egy hajóval, ami élt – és amit ha elhagyott volna, meghal. A széllel, ami vagy továbbvitte, vagy szétverte. A döntéseivel, amelyeknek mindig súlya volt – mert ott nem lehetett hibázni.

A Vendée Globe-on a második indulása után azt mondta: „már tudom, hogy túl lehet élni”. A harmadik után: „már tudom, hogyan kell élni”.

Amit át lehet adni

Ma már nem versenyez. Hajókat épít, tanácsokat ad, fiatalokat tanít. Az MCC révfülöpi vitorlásközpontja olyan hely lehet, ahol a gyerekek megérzik, milyen az, amikor a természet diktál.

És talán – bár ezt ő nem mondta ki –, ahol egy új Fa Nándor indulhat el. Vagy csak egy gyerek, aki megtanulja, hogy amit eltervez, azt meg is lehet valósítani. Akkor is, ha senki nem hisz benne.

„Én csak egy másik irányba mentem”

Az este végén nem maradt el a tapsvihar, ahogy a csend sem. És a tekintetek, amelyek nem akarták, hogy vége legyen. Fa Nándor nem hős. Nem is akar az lenni. De az, ahogy beszél, ahogy él – felnyitja az ember szemét. Arra, hogy a világ, az élet lényege nem a biztonságos kikötőkben történik. Hanem ott, ahol nem látszik a part. És ahol az ember önmagára van utalva. Talán csak ennyi. De ez néha elég, hogy másként nézzünk a saját életünkre.