A népzene útján: Fazakas Levente

„Így jöttem rá, hogy ez egy változó dolog, sokféle formája van, meg kell kapni az ízét, hogy mitől különleges, melyek a technikai fordulatok, díszítő elemek, amelyek az adott hangzást adják. Nagy élmény volt. Emlékszem, én is álltam oda, hogy muzsikáljunk együtt, utólag visszagondolva Sinka Sanyi igazából tolt el, hogy ne mind zavarjam. Az volt már akkor az ajánlott metódus, hogy ki kell járni falvakra, meg kell ismerni ezeket a zenészeket, de nekem tizenöt évesen erre nem volt lehetőségem” – mondja. Aztán alkalma volt egy táncháztalálkozón meghallgatni a magyarpalatkaiakat, amiről – mint megjegyzi – sok emléke nincs, de megmaradt az ámulat és ugyanakkor a kétely, hogy vajon miként lehet így megtanulni muzsikálni.

„Egy ilyen élményt egy évig tudtam feldolgozni, s azt kellett is. A következő évben a táncháztalálkozón a szászcsávási zenekarral találkoztam. Na, az egy másik világ, csak kapkodtam a fejem. Egy év múlva a kalotaszegiek zenéltek, abban a harmónia dúsabb, ez az egyik legvirtuózabb zene. Én arra már kikísérleteztem, hogy miként barátkozhatok a muzsikusokkal.

Fazakas Levente immár tizenhatodik éve a népszerű Heveder zenekar prímása, énekese, mindemellett pedig már az egyetemi évek alatt „elszegődött” a Háromszék Táncegyütteshez muzsikálni. Csíkszeredába költözése után közel tíz évet tanított a művészeti iskolában, büszkén említi egykori tanítványa, Dezső Attila nevét, aki a népzenészek ifjú generációjának egyik legtehetségesebb muzsikusává vált.

Vince, Villő, Vilmos

A családra, a Márdirosz Ágnes színművésszel közös otthonukra terelődik a beszélgetés, nem kis büszkeséggel mesél három gyermekéről. Mint mondja, az ősszel már középiskolába készülő Vince jó úton halad afelé, hogy népzenész legyen. Az ő életében eljött az a pillanat, amikor nemcsak hogy megszerette a népzenét, de látja is az értelmét. Egyszer – fűzi hozzá – éppen ezért el is vitte magával egy amerikai turnéra, tudatosítani szerette volna a gyermekében azt, hogy édesapja a népzenének köszönhetően jutott el az Egyesült Államokba is. „Ha valamit meg tudsz tisztességesen csinálni, akkor sokra viheted. Azt is mondtam neki mindig, nem számít, mit csinál, csak nagyon jól csinálja. Bármiben, amit szeret és amit jól akar csinálni, abban én támogatom.” A harmadikos Villő zongorázik, az iskolába készülő Vilmos pedig szintén hegedül.

Az embert éltető kihívások

Levente kifejezetten kedveli a kétkezi munkát is, jó szívvel tesz-vesz a házban és a ház körül. Ő maga készítette például a házban lévő tömegkályhát, de nagyon sok kisebb-nagyobb munka a két keze munkájának eredménye. Most éppen székely kaput farag, amit reményei szerint idén felállítanak a szentléleki porta elé.

Persze tervei is vannak, szeretne hangszereket készíteni. „Az egyedüli nagy akadály az idő, hiszen ez egy időigényes, nyugodt munka. Általában ha egy hosszabb turnéról hazajövök, a műhelyben leülök s dolgozok. Elmatatok ott egy fél napot is, az nekem teljes megnyugvás.

Azt mondja, szereti a kihívásokat, hiszen azok éltetik az embert. „A népzene kimeríthetetlen, nem elég egy élet, hogy legalább felét megtanuljuk elfogadhatóan. Meghallgatok egy népzenei felvételt, amit korábban nem hallottam, és vágyom arra, hogy megtanuljam. Valószínűleg nem fogom, de amíg a vágy megvan bennem, az éltet” – mondja, mert akarva-akaratlanul is mindig visszakanyarodik a beszélgetés fonala a muzsikára. A belső-mezőségi, a kalotaszegi, a szászcsávási muzsika az, amelynek hangzásvilága megfogta, de szívéhez legközelebb talán a szászcsávási emberek állnak. Velük és köztük sok időt eltöltött, olyan baráti kapcsolatok alakultak ki, amikor már nem eladni akarják neki a hegedűjüket, hanem odaajándékozzák. „Dumnyezó István a sófalvi táborban megígérte Vilmosnak, hogy ad neki egy hegedűt. Én szégyenszemre nem is hittem el ezt, de ő észben tartotta, és hegedűt ajándékozott a fiamnak” – meséli büszke mosollyal.

Hogy milyen tervei vannak szakmai téren? Megmaradni azon a szinten, ahová eljutott.