Visszacseng bibliás biztató szava

Gede Mátyás évfolyamtársaival, akikkel 33 évvel ezelőtt Isten és az emberek szolgálatának útjára léptek, tablójukra Pál apostol gondolatát választották: „Az igaz ember hitből él”. Ez az ige adott erőt a Krisztussal őrhelyre állóknak 1980-ban, és biztatást, bátorítást jelentett mindvégig a szolgálatban: a másik rendszer nehézségeiben és a kibontakozó újban egyaránt – hallottuk a temetési istentiszteleten az évfolyamtárstól, Kántor Csabától, a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye esperesétől. Lelkésztársuk tudta, kinek hisz, és ezzel a hittel vállalta – ahová Isten küldte és rendelte – a közösségi szolgálatot: Mezőveresegyházán, Kékesen, majd Bogdándon, Érmihályfalván és Székelyudvarhelyen. Bízott, hitt a megrendítő fájdalmak, nehézségek idején is.

Antal Sándor főgondnok a gyülekezet, a presbitérium és a nőszövetség nevében búcsúzott lelkipásztoruktól, „aki türelemmel és méltósággal viselt szenvedései után ugyanazzal a tartással és sziklaszilárd hittel távozott elhívó Urunkhoz, ahogyan ezt éltében is megélte.

A Rend, a Tisztesség, az Egyenesség mindenkori érvényét és szépségét hagyta ránk örökül; mintha ennek továbbkeresését sugallná a gyászjelentő indítása. A székely ősöktől hozott konok kitartással és hittel vállalta és végezte gyülekezetépítő munkáját. A mindenkori építők fáklyasorsát élte, önmagát égette – íme elégette –, hogy másoknak világítson. A lélek- és épületépítésben nem ismerte a félmegoldásokat, mindenben a minőség volt a zsinórmértéke. Érvényes volt ez emberi esendőségünkre figyelmező, de egyúttal az Istennel való találkozás felemelő élményét nyújtó prédikációira, a jogos és méltányos megoldásokon gyötrődő – néha a konfliktust is vállaló – parókusi lelkészi munkájára (…) Mintha egy, a 21. századi ügyeskedéssivatagban rejtőző oázist teremtett volna maga köré, aminek bűvkörében jó volt vele lenni. Egy kis világot, amelyben nem volt létjogosultsága az elvtelen kompromisszumnak, a megalkuvó félmegoldásoknak. Most a pásztorát vesztett gyülekezet riadalma, néma félelme meg-megkörnyékezi a veszteséget még alig elfogadni akaró szívünket. De a szomorú tanácstalanságban felsejlik fanyar humorú mosolya, visszacseng bibliás biztató szava: Szeretlek Uram, én erősségem! Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; ő benne bízom.” A feltámadás hitével mondta a főgondnok: nyugodjék békével!

Ugyanezzel a hittel szólt László Judit, majd a kórus búcsúdala.

A szolgatársak egymást váltva álltak kegyeleti őrséget a ravatalnál, és el-elcsuklott a másik évfolyamtársnak, Kovács Sándornak, a Szatmári Református Egyházmegye esperesének a hangja, míg a Királyhágómelléki Egyházkerület és a Nagykárolyi Református Egyházmegye üzenetét tolmácsolta. Csűry István püspök, aki szintén évfolyamtársa volt az eltávozottnak, azt kérte: mondja el azt az igét, amellyel szolgálati útjukra indultak. Egykori tanáraiktól ezt az útravalót kapták: „Fiúk, lányok, úgy álljatok a bástyán, hogy majd az Úristen és az ő népe elmondhassa: próféta volt közöttünk”. Gede Mátyás lelkipásztor a „jó harcot megharcolta”. Utolsó földi útján, a református temetőbe végeláthatatlan sorban kísérte a végtisztességet tevő gyülekezet és a hosszú harangszó. Isten veled! Neki köszönjünk létedet, akihez visszatértél.