Vissza a sárfészekbe (2.)

„Nem volt benne a programban Bözödújfalu, pontosabban a falu maradékának és a helyén levő gyűjtőtónak, valamint a székelykeresztúri múzeumnak a meglátogatása – nyilatkozta az összegzés pillanatában Vinczeffy –, többet kaptak, láttak, hallottak a kollégák, és a dédelgetett álmom is valóra vált. Nekem az volt a célom, hogy kimozdítsam a falut abból a tetszhalott állapotából, amelyben senyved. Évekkel ezelőtt, amikor elhatároztam, hogy hazatelepszem, amikor megszületett a „vidámkert”, a saját szoborpark ötlete bennem, azonnal arra gondoltam, hogy ez által létrejöhet egy olyan hely, amelynek elterjed a híre, s végre eggyel több az ürügy arra, hogy az idegenek idelátogassanak. Az MMA tagjainak idecsábítása is tudatos volt, számítok arra, hogy egy-két ember horogra akad, megszereti a falut és egy idő múlva visszatér, s talán másokat is ide irányít. Művésztelepet nem kívánok létrehozni, ahhoz nekem nincsen idegrendszerem és a pályázatírást sem kedvelem, de a kisebbik házat úgy fogom bebútorozni, hogy abban egy-két vendéget tudjak fogadni. Írókat, zenészeket is szívesen látok. Egyébként meg is van a berendezés, csak éppen mindent kihordtunk a csűrbe, amikor a szobákban kellett a hely a röpkiállításhoz.”

A csendet lenne jó megőrizni

Gyakran mondják a kulturális antropológiában jártas szakemberek, hogy a turisták olyanok, mint a sáskák, viszonylag kevés pénzért letarolják a bejárt környezetet. Aztán a turistasereg hadjárata után minden megváltozik, a mentalitás, a helyiek hozzáállása is. Olyan lesz a helyben lakó, hogy lehetőséget kínál az ideiglenesen odalátogatóknak a legelésre. Beszédes példa erre a községközpont, a völgyben elhelyezkedő Korond, ahol valóban úgy látszik, s úgy is van, hogy a főút mellett levő butiksor a község gazdasági ütőere, ott kezdődik, és ott végződik minden, ami közvetve legalább 2500-3000 ember megélhetését jelenti. A pénz nagyúr. Atyhát egyelőre nem fenyegeti a túlzott idegenforgalom fertője, ahogyan az itteni tehéncsordát sem a betiltás veszélye. Nemcsak Vinczeffy László mondja, hanem a képzőművészek közül is többen megállapították, hogy a csendet, a természeti környezetet lehetne hasznosítani. Bizonyos csendes tevékenységek végzésére, a meditáláshoz kiválóan megfelel ez a falu. A röpkiállítást követő beszélgetésekben elhangzott, hogy Atyha tulajdonképpen a világ közepe. Nyilvánvaló, hogy a „kijelölt hely” státusa nem maradt meg sokáig, de néhány órán át ilyen központi fényben tündökölhetett a falu. A maximum, a kulminációs pillanat az volt, amikor Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a Sóvidék-felettiséget hangsúlyozta. A környék legmagasabban fekvő településeként valóban felette van Szovátának, Parajdnak, Korondnak, s a többi híres vagy kevésbé ismert helynek, talán ezt a státuszt felismerve lenne jó innen szemlélődni.

A fennmaradáshoz akarat kell

Egy olyan közösségben, ahol az egyház szerepe – jelen esetben a római katolikusé – kimerülni látszik az alapvető lelkiségi szolgáltatásokban – az esketési, a keresztelési és leginkább a temetési aktusról van szó –, ahol évtizedek óta az alkoholizmus határmezsgyéin vagy a csinovnyiki minimum szélén billegő megélhetési pedagógusok „szolgálnak”, igen nehéz az összefogás és a közös cselekvés.

Ez a záróünnepség, amelyet az MMA küldöttsége számára Vinczeffy László szervezett, jóval meghaladta egy család anyagi és emberi kereteit. Ide segítség kellett. A faluban élők körében még megvannak ugyan a kalákaszellem nyomai, a hétköznapi életben létezik a spontán összefogás gyakorlata, de ez az ünnepség azonban mégiscsak egy szokatlan momentum volt. Mondhatjuk azt is, hogy az ilyenfajta intellektuális, a művészi cselekedetsor ismeretlen a faluban. Néhány család a maga módján, ahogy kell, s ahogy illik, mindenféle meghívó nélkül a rendezvény és az azt szervezők mellé állt. Fiatalokat szerveztek be, gondoskodtak a népviseleti ruhadarabok használatáról, felajánlott munkával, anyagilag, étellel, itallal és nyitott szívvel-lélekkel fáradoztak azon, hogy minél jobban sikerüljön ez az együtt töltött délután és az este. A fellángolás azonban nem volt teljes. Néhányan talán megsértődtek, hogy nem kaptak meghívót, felkérést. Még értelmiségi és viszonylag felvilágosultnak, világjártnak, jómódúnak tartott emberek is furcsán viszonyultak, teljes passzivitásba burkolóztak, bezárkóztak az önzés és a gyanú ketrecébe. Olyanok ezek a kisközösségek – legalábbis úgy viselkednek –, mintha a kinti nagytársadalmat modelleznék.

Ünneplésből és meditálásból nem lehet megélni

Sok a tennivaló ebben a faluban… Hogy felébred-e valaha a honvágy az idegenbe szakadt és blokkokban megvénült falustársakban, a lemenőikben, a másutt szocializálódott és a Székelyföldtől elidegenedett, magyarul törve érző és beszélő fiatalokban, az egyelőre titok. Hirtelen felindulásból összeszámoltunk harmincnyolc düledező házat. Egyébként ennél is több lehet az évek óta elhagyott ingatlanok száma. Hozzáállás kérdése, hogy mit számítunk elhagyottnak: csak a romhalmazt, amelyről gyanítható, hogy évtizeddel ezelőtt még emberek éltek és álmodtak ott, vagy azt a kertet, ahol ott vannak még a frissen serkent fű között a tavalyi kórók, ahol a tavalyi szilva és az alma a földön rothadt el? A Vinczeffy-portán kívül nyolc felújított vagy mostanában épített házat is számba vettünk. Nem hétvégi házat, hanem folyamatosan lakottat. Mintha valami élet-szerűség lüktetne a mélyben.

A most tapasztalt összefogás, a „tevékeny frakció” hozzáállása mégiscsak bizonyította, hogy van itt még kezdeményezőkészség. Ha későre is, de el lehet indulni. Nem szabad abbahagyni. Ha gyakrabban történnek a jövőben ilyen és ehhez hasonló események, akkor megszokják az emberek, hogy a hozzáadott érték kinek-kinek százszorosan megtérül, hogy az együttlét révén mindenki jól jár, s közön-kézül még a falujuk is megmaradhat.

„Röpkiállítás”

Az MMA háromnapos látogatásának záróeseményeként, június 20-án délután 3 órától körülbelül aznap éjfélig tartott nyitva Atyhában, a Vinczeffy-portán szervezett „röpkiállítás”. Az MMA hét székelyföldi tagja és három meghívott sóvidéki alkotó 2-2 munkáját állították ki. Vinczeffy László (Atyha) Kukucska és Nyugalom című vegyes technikával, olajjal, vászonra készült alkotását, Vargha Mihály (Sepsiszentgyörgy) Levélkürt és Kapu című fából készült szobrát, Hunyadi László (Marosvásárhely) a Hortobágyi Európa és Balla József portréja című gipsz-plakettjeit, Kusztos Endre (Szováta) Nyárfasor és Otthon című képeit, Bocskay Vince (Szováta) Laudatio terrae és Danae címet viselő szobrait, a közelmúltban elhunyt Páll Lajos (Korond) A szomszéd udvara és Tószeg című festményeit, valamint Kuti Dénes (Szováta) Ösvény és Évszakok című olajképeit tekinthették meg az érdeklődők. A meghívott „külsősök” is reprezentatív alkotásaikat hozták a kiállításra: Siklódi Zsolt (Szováta) Lehetséges erdők I. és II. című szénrajzait, Sánta Csaba (Szováta) A hét ördög és Sarkantyús tündér című bronzszobrait és Kuti Botond (Szováta) Elhagyott otthonok I. és II. című vászonra festett olajképeit állította ki ezen a tárlaton.